Hideg és csendes volt az éjszaka.
Hamburg régi ipari negyede már rég kihalt volt: a gyárak bezártak, az emberek elmentek, és csak rozsdás konténerek, patkányok és hozzá hasonló emberek maradtak – Daniel Müller, egy hajléktalan egykori autószerelő, aki válása és betegsége után mindent elveszített.
Egy régi zseblámpával a kezében sétált a szupermarket hátsó részében. A levegőben rothadás és eső szaga terjengett.
„Legalább egy darab kenyér” – motyogta, miközben kinyitott egy másik kukát.
De ezúttal a szemeteszsákok ismerős hangja helyett… egy halk, alig hallható sírást hallott.
Daniel megdermedt. Először azt hitte, macskáról van szó. De a hang újra megszólalt – egyszerű, emberi.
Rávilágított a zseblámpával, és a szíve összeszorult. A műanyag zacskók között egy kis csomag feküdt, szürke takaróba csomagolva. Óvatosan kibontotta, és egy gyermeket látott. Olyan apró, csukott szemmel és sápadt arccal.
– Ó, te jó ég… – suttogta. – Ki hagyott itt?
A baba élt. Lélegzett – gyengén, de egyenletesen. Úgy tűnt, mint egy átlagos baba. De Daniel hirtelen észrevette: túl hideg volt a bőre, mintha órák óta feküdt volna ott.
És még valami – egy bőr karkötő volt a karján, amelybe egy név volt vésve:
„Emil K.”
Daniel nem tudta, mit tegyen. Hívja a rendőrséget? Még telefonja sem volt.
Levette régi kabátját, belebugyolálta a babát, és elment oda, ahol az éjszakát töltötte – egy elhagyatott hangárba a külvárosban.
Ott, egy halvány lámpás mellett, törött fából kis tüzet gyújtott, és elkezdte melegíteni a babát.
A baba hamarosan megmozdult, kinyitotta a szemét… és Daniel hátrahőkölt.
A gyermek szeme szokatlan volt – hatalmas, szinte ezüstös, tükörként tükrözte vissza a lángokat.
De nem volt bennük félelem. Csak csend és figyelem, mintha a baba… átnézne rajta.
– Rendben van – mondta Daniel remegő hangon. – Segítek.
Fogta a vizespalackot, belemártott egy rongyot, és gyengéden megtörölte a baba arcát. Aztán észrevett egy apró medált a baba nyakában – fémes, hideg. Belül egy apró papírdarab volt.
Kihajtogatta:
– Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy téged választott.
Daniel érezte, ahogy hideg fut végig a gerincén.
Reggelre a baba elaludt. Daniel egész éjjel ébren maradt, hallgatta a baba légzését.
De minél tovább nézte, annál jobban megváltozott a baba. A bőre melegebb lett, az arca kipirult. Úgy tűnt, mintha élet ébredne benne – és minden egyes eltelt perccel úgy tűnt, mintha átkerülne róla Danielre.
Furcsa gyengeséget érzett, de nem a fáradtságtól – mintha az erejének egy része elszállna ehhez az apró teremtményhez.
Hajnalban Daniel lépteket hallott a hangár bejáratánál.
Egy hosszú kabátos nő állt az ajtóban – magas, szigorú, fejkendővel a fején. Egy régi fényképet tartott a kezében.
„Megtaláltad?” – kérdezte, miközben egyenesen Daniel szemébe nézett.
„Ki vagy te?” – kérdezte óvatosan.
„Én vagyok az, aki három éve keresem. Emilnek hívják. De ő… már nem egészen gyerek.”
Közelebb jött, és a gyerek, felébredve, kinyújtotta felé a kezét.
Daniel érezte, hogy összeszorul a gyomra.
„Hogy érted? Ki ő?”
A nő szomorúan elmosolyodott:
„Ő az, amit régen „ajándéknak” hívtak. Azokat választja, akik hajlandóak mindent feladni egy másikért.”
A gyerek halkan lélegezni kezdett, és a lámpás fénye hirtelen erősebb lett.
Daniel lenézett – a tenyerén foltok voltak, mint a leégés.
„Tehát most már túléli” – mondta a nő. „Neked köszönhetően.”
Nem volt ideje válaszolni. Csak nézte, ahogy a nő a gyerekkel elsétál a ködbe, és hallotta, ahogy léptei elhalványulnak a reggeli csendben.
Később a hangárban csak a régi kabátját és egy apró karkötőt találták, amelyen az „Emil K.” felirat állt.
Senki sem értette, ki ez a hajléktalan férfi – vagy hogy miért nem aludt senki azóta azon a helyen, pedig mindig meleg volt odabent…
