Eső verte a háztetőket, a szél tépte az ágakat, mintha ki akarná tépni a falut. Az éjszaka olyan fekete volt, mintha maga a sötétség borult volna a földre. A mennydörgés dübörgése és a süvítő szél közepette egy Timofej nevű kisfiú mezítláb futott az elárasztott úton. Csak nyolcéves volt. Arca sebhelyes volt a tűztől, szemei hatalmasak voltak, tele könnyekkel és félelemmel. De a karjában tartotta a legdrágább dolgot, amije volt: egy apró csomagot, egy apró életet – újszülött húgát.
A ház kevesebb mint egy órája omlott össze. Mennydörgés, villám csapott le, és a tető fáklyaként lángra kapott. Az anyjának sikerült felkiáltania: „Tima, fuss!” A kórházba! Csak vidd el, hallod?!
És akkor a mennyezet beomlott, és a hangja elhalkult.
Tima a lángok között állt, perzselő lábbal, fulladozva a füsttől, de eszébe sem jutott elengedni a húgát. Kirohant az esőbe, ahol a szél azonnal lefújta róla az utolsó meleg könnyeket. Nem volt cipője, még kabátja sem. Csak a régi takaró, amibe a babát betakarta, és a remény, hogy a kórházban, a falu túloldalán, van valaki, aki segíthet neki.
Az út folyóvá változott. A víz csapkodott a lábába, az agyag beszippantotta, de ő csak ment tovább. Minden lépés fájdalmas volt – a lábai zúzódásokkal voltak tele, a térdei véreztek. Elesett, felkelt, újra elesett, és a mellkasához szorította a húgát. Alig lélegzett. Kis arca elsápadt, és Tima azt suttogta: „Légy türelmes… kérlek, légy türelmes…”
Amikor egy fény pislákolt a távolban – a kórház –, azt hitte, délibábot lát. De fény volt! Valóságos! Teljes erejéből rohant, botladozva, csúszkálva a sárban.
„Segítség!” – sikította, de a szél elfújta a hangját.
Ökleivel az üvegajtót vert, amíg egy nővér ki nem rohant.
– Ó, Istenem, a gyerek! – kiáltotta, megragadta és egy száraz törölközőbe csavarta a húgát. – Mi történt? Hol vannak a szülők?
Tima válaszolni akart… de remegett az ajka. Az ajtóban elvesztette az eszméletét.
Reggel felébredt – a kórtermében, egy fehér takaró alatt. A nap besütött a függönyökön, és aznap éjjel először csend volt. Ugyanaz a nővér ült az ágy mellett. – Ébren vagy, hős – mosolygott. – A húgod él. Az orvosok azt mondták, hogy ha akár csak tíz perccel később jössz…
Nem fejezte be. Egyszerűen megszorította a kezét.
Tima az ablakhoz fordult. Kint még mindig látszottak a pocsolyák és a vihar nyomai. De a kórház felett már szivárvány magasodott.
Évek teltek el.
Ugyanennek a kórháznak a falán most egy fénykép lógott – egy bekötözött kezű fiú és egy bepólyált kislány a karjában. A kép alatt egy tábla volt:
„Timofey Selin. 8 éves. Megmentette a húgát a nagy vihar éjszakáján.”
Mindenki, aki elhaladt mellette, megállt. És egy napon, sok évvel később, egy fehér köpenyes fiatal nő – egy újszülöttgyógyász – lépett a fényképhez. Sokáig nézte, majd halkan megszólalt:
„Köszönöm, testvér…”
Ujjbegyeivel megérintette az üveget, és elmosolyodott.
A folyosón a fény halkan kialudt, mintha valaki felülről kacsintott volna rá.
