Alexey egy átlagos nap után tartott hazafelé. A táskája a vállán lógott, gondolatai arra összpontosultak, hogy mit főzzön vacsorára. A nap már lenyugodott, az udvar csendes volt, szinte álmosító.
Már bedugta a kulcsot a zárba, amikor a szeme sarkából mozgást vett észre a lábánál.
Először egy ágnak tűnt. Vastag, sötét, csillogott a napon. De aztán az ág megmozdult.
Alexey megdermedt. Az alsó lépcsőfokon, lassan és simán vonagolva, egy hatalmas kígyó feküdt.
A másodpercek úgy teltek, mint egy örökkévalóság. Hallotta, ahogy a szíve hangosan dübörög a mellkasában, és kiszáradt a torka. A kígyó felemelte a fejét, és a tekintetük találkozott.
Nem emlékezett rá, hogy egy lépést is hátralépett volna. Aztán még egyet. És még egyet.
Csak erre tudott gondolni: „Mi?! Itt?! A város határain belül?!”
Tudta, hogy a közelben van egy kis erdő. De hogy egy ilyen teremtmény egészen a házig másszon… Az lehetetlen volt.
És aztán, pár pillanattal később, Alexey észrevett egy részletet, amitől végigfutott a hideg a hátán.
A kígyó nyakán valami nyakörvre emlékeztető dolog volt. Egy vékony, sötét csík, mint egy régi gumiszalag vagy öv.
Ez nem egy vadkígyó volt.
Hívta a mentőcsapatot, tekintetét a kígyóra szegezve. Amíg megérkeztek, Alexey dermedten állt, és nézte, ahogy a kígyó lustán az ajtó felé kúszik, mintha tudná, hová megy.
Amikor a szakemberek megérkeztek, nem hittek a szemüknek: ritka faj volt, nem őshonos ebben a régióban. Háziasíthatták, megszökhettek, vagy szabadon engedhették. De a legfurcsább az volt, hogy egy kis fémtáblát találtak a nyakörv alatt.
A következő volt rávésve:
„7. szám. Otthon.”
Senki sem jött rá, honnan jött.
De azóta Alexey nem tudott nyugodtan hazatérni – minden este visszapillantott a lépcsőre.
És néha, különösen csendes, meleg estéken, azt hiszi, újra hallja a halk zizgést az ajtóban…
