Tökéletes este volt – a termet girlandok díszítették, poharakban tükröződő gyertyák, élőzene szólt. A fehér ruhás menyasszony úgy nézett ki, mint egy mesebeli alak, a vőlegény pedig nem tudta levenni róla a szemét. Mindenki a legfontosabb pillanatra várt – az esküvői torta érkezésére.
A teremben elhaltak a beszélgetések, és a vendégek felemelték a telefonjukat. Egy hatalmas, többszintes torta gurult lassan be egy gurulós kocsin. Hófehérke, krémszínű rózsákkal és arany szalagokkal díszítve – igazi remekmű volt. És egy Ilja nevű fiatal pincér vitte – szorgalmas, udvarias, de egy kicsit ideges. Ez volt az első nagy esküvője.
Óvatosan sétált, de remegett a keze. Körülötte nevetés, taps és vakuk villantak. A menyasszony mosolyogva megfogta a vőlegény kezét. A műsorvezető bejelentette:
„És most – szerelmünk édes pillanata!”
Mindenki tapsolt. Ilja tett egy lépést előre… még egyet…
És hirtelen – egy vendég sarka a kocsi lábába akadt. Mindez egy szempillantás alatt történt.
A torta megingott. Ilja megpróbálta megtámasztani, de már túl késő volt.
Egy csattanás. Csend. Édes rózsák, krém és piskótadarabok szóródtak szét a hófehér padlón. Több gyerek is felnyögött örömében, egy fiú felnevetett – de feszült csend töltötte be a termet.
A menyasszony megdermedt. Ruhája krémmel volt bevonva. A vőlegény némán nézett a pincérre, aki sápadtan, remegő kézzel állt ott.
„Bocsánat…” suttogta Ilja. „Bocsánat, én…”
De ahelyett, hogy sikított volna, a menyasszony hirtelen közelebb lépett, ránézett, és halkan azt mondta:
„Ne kérjen bocsánatot. Ez csak torta.”
A vendégek felsóhajtottak. Néhányan tapsoltak. Néhányan nevettek. A vőlegény, aki nem bírta a szünetet, megölelte, és felvett egy darab krémet a padlóról:
„Nos, megpróbálhatjuk itt helyben?”
A közönség pedig tapsviharban tört ki.
Később, amikor már mindenki az „év legfinomabb kudarcáról” viccelődött, Ilja a kijáratnál állt, még mindig vörös arccal, de mosolyogva. Rájött a lényegre: néha még a kudarc is meleg emlékké válhat… ha a megfelelő emberek vannak a közelben.
