Amikor Ethan megszületett, az orvosok azonnal közölték a szüleivel: nincsenek karjai. A prognózis lesújtó volt – „korlátozásokkal” fogja élni az életét. De azt nem tudták, hogy Ethannak egyáltalán nem lesznek korlátai.
Gyerekkorától kezdve mindent a lábával tanult meg csinálni – kanalat fogni, ajtókat nyitogatni, könyveket lapozgatni. De egy nap, hatévesen, először a lábujjaival fogott ecsetet. És minden megváltozott.
Először egyszerű firkálmányok voltak, majd vonalak, formák, színek. Szülei festéket vettek neki, és hamarosan a ház falai élénk ecsetvonásoktól ragyogtak. Tizenkét éves korára már tájképeket, portrékat festett, sőt, fiatal tehetségek kiállításain is részt vett. Úgy hívták, hogy „a fiú, aki a lelkével fest, nem a kezével”.
De egy festmény kiemelkedett.
Egyik éjjel sokáig nem tudott aludni. Később azt mondta, hogy álmot látott – egy nagyon tisztát, mintha valaki hívná. Reggel felkelt, felállította a vásznat, és festeni kezdett. Némán, vázlatkészítés nélkül, megállás nélkül. Majdnem nyolc órán át folyamatosan.
Amikor a szülei beléptek a szobába, megdermedtek.
A vászon egy nő portréját ábrázolta – ismeretlent, de annyira elevenet, hogy úgy tűnt, mindjárt megszólal. A tekintete lágy volt, fáradt, mintha szeretettel nézne Ethanra. De a legfurcsább az volt, hogy a nő egy medált viselt a nyakában. Ugyanazt, amit Ethan gyermekkora óta viselt – ajándék a nagyanyjától, aki még a születése előtt meghalt.
Amikor a szülei megmutatták a festményt anyai nagymamájának, az elsápadt. A portrén látható nő a lánya másolata volt, aki a szülés során halt meg… Ethan anyjáé.
Attól kezdve a fiú már nem festett portrékat. Csak absztrakt festményeket, tele fénnyel és mozgással. Műveit az egész világon eladták, de az az egyetlen – az egyetlen, az első – nála maradt.
Azt mondja, hogy már nem látja azt a nőt álmaiban. Egyszerűen csak azt érzi, hogy mindig ott van – minden ecsetvonásban, minden vonásban, minden lélegzetvételben, mielőtt új képet kezdene festeni.
