Amikor Klára először állt meg a lépcső előtt a saját házában, úgy érezte, mintha a lépcsőfokok gúnyolnák. A második emeleten elállt a lélegzete, remegett a lába, a szíve annyira vert, hogy a korlátba kellett kapaszkodnia. Csak 36 éves volt, de a teste mintha elárulta volna.
„Csak fáradt vagyok” – igazolta magát.
De a fáradtság nem múlt el.
Az orvosok nyugodtan, szinte közömbösen beszéltek:
„Fogynod kell, Klára. A szíved nem bírja.”
Visszamosolygott, de otthon sírt. Mert nem csak súlyprobléma volt. Magány, végtelen munka, az örök „Hétfőn kezdem” volt az.
Az a nap a lépcsővel egy teljes ponttá vált. Nem a vég, hanem a kezdet.
Először egyszerűen csak körbejárta a házat. Öt perc. Tíz. Aztán a háztömb körül. A szomszédos házakból érkezők szánalommal fogadták: „Szép munka, próbálkozik.”
Egy héttel később egy kilométert fogyott.
Egy hónappal később egy méretet.
Három hónappal később már nem hitte, hogy „semmi sem fog működni”.
Fokozatosan változtatott mindenen. Kivette az édességeket a hűtőből. Abbahagyta a mérleg nézését, és az eget kezdte nézni. Minden nap felírta a tükrére a mondatot:
„Még egy lépés, és közelebb vagy.”
Néha nehéz volt. Néha úgy érezte, feladná. Egyik télen, miközben futásból tért vissza, elesett a hóban, és az út közepén sírva fakadt. Aztán egy tíz év körüli fiú odament hozzá, kinyújtotta a kezét, és azt mondta:
„Jól csinálod. Anya azt mondja, ha elesel, az azt jelenti, hogy gyalogolsz.”
Örökké emlékezett ezekre a szavakra.
Eltelt egy év. Klara ismét ugyanazon lépcsőfok előtt állt – csak ezúttal nem otthon, hanem a városi maratonon, ahol a célvonal egy régi épület tetején volt, negyven méterrel a föld felett.
A tömeg zajos volt, néhányan zászlókat lengettek. Klara érezte, hogy újra hevesen ver a szíve – de ezúttal nem a félelemtől. A boldogságtól.
Ahogy elkezdte a mászást, izmai égtek, elakadt a lélegzete, de nem állt meg. És akkor jött az utolsó lépcsőfok. Remegtek a lábai, de nem sétált – futott.
A tetőn lévő emberek tapsoltak.
Felemelte a karját és nevetett.
Nem azért, mert fogyott.
Nem azért, mert nyert.
Han nem azért, mert visszatért ahhoz az emberhez, aki hitt abban, hogy „csak még egy lépés”.
