Csendes volt az éjszaka. Olga már éppen lefeküdni készült, amikor hirtelen furcsa hangot hallott – mintha valaki kaparna vagy kopogna egy fémkorláton. Először azt hitte, a szél vagy a macska zúgása, de a zaj újra megismétlődött, röviden és kétségbeesetten.
Kilépett az erkélyre. Lent egy üres udvar, a néhány utcai lámpa világította meg, egyetlen lélek sem volt látható. De amint felnézett, összeszorult a szíve. A szomszédos erkélyen, egy emelettel feljebb, egy nő egyik kezével a korlátnak támaszkodott. Ajkai mozogtak, de nem hallatszott szava. Csak egy halk „Segítség!” kiáltás hallatszott.
Olga egy pillanatra megdermedt, majd berohant. Felkapta a telefont, és odakiáltott a férjének:
„Az erkélyen! Egy nő zuhan!” A férje kinézett, rájött – és már rohant is fel a lépcsőn.
Olga hívta a mentőket, de tudta, hogy minden másodperc számít. Visszatért az erkélyre, és megpróbálta elérni a szomszédját – csak egy méter volt közöttük, de egy örökkévalóságnak tűnt.
„Kapaszkodj! Veled vagyok, hallasz? Ne engedj el!”
Alig hallható zokogás válaszolt.
Amikor a férje elérte a megfelelő emeletet, a szomszéd ajtaja belülről zárva volt. Puszta kézzel próbálta feltörni a zárat. Lent, az ablakok alatt már álltak emberek – néhányan a szomszédos épületekből rohantak ki, mások segítséget hívtak.
És hirtelen csattanás hallatszott – a nő csúszkálni kezdett. Olga felsikoltott, kinyújtózott, és mindkét kezével megragadta a csuklóját.
„Ne merészelj! Figyelj, ne merészelj!”
A szomszéd teste remegett, az ujjai már csúszkáltak…
És akkor a sötétben becsapódott egy ajtó – és valakinek a hangja:
„Megvan!” Megvan!
Néhány másodperccel később mindennek vége volt. A nő élt. Rémülten, könnyekben, de élt. Olga az erkélyén állt, nem érezte a karját vagy a lábát. A tűzoltók pár perccel később érkeztek. Azt mondták, már túl késő lett volna. És reggel, amikor a nap megvilágította az udvarokat, egy virágcsokor állt a szomszédos erkélyen.
Egy cetli volt rátűzve:
„Köszönöm, hogy meghallgattatok. Nem csak a hangokat – hanem engem is.”
