Anna számára a macskája, Molly, több volt, mint egy háziállat – igazi barát volt. Okos, szeretetteljes és egy kicsit makacs Molly mindig időben ért haza, mintha ismerné az időt. De egy nap minden félresikerült.
Reggel a macska, mint általában, kiment az udvarra, és senki sem látta többé. Eltelt a nap – semmi. A második – semmi jel. Anna körbejárta a környéket, szórólapokat akasztott ki, esténként hívogatta, pont mint azelőtt. Csend. Úgy tűnt, Molly nyomtalanul eltűnt.
A harmadik napon Anna nem tudta visszatartani a könnyeit. És éppen akkor, este, egy ismerős nyávogást hallott az ajtóban. Molly visszatért – fáradtan, porosan, de élve. Anna felkapta, nem vette észre azonnal a legfurcsább dolgot.
Egy kis, összehajtott papírdarab volt a nyakörvére erősítve, a cédula mellé. Gondosan összehajtogatva és zsinegbe tekerve, Anna keze remegett, miközben kibontotta.
A papírra szépen kézírva ez állt:
„Köszönjük az aggódását. A macskája minden este hozzánk jött. Megmentette a lányunkat a magánytól. Ne aggódjon, jól van.”
Anna újra és újra elolvasta. Nem volt aláírás. Csak a dátum és a cím – egy ismeretlen utca a város másik oldalán.
Később Anna odament. Kiderült, hogy egy nő lakik ott egy lánnyal, aki egy súlyos betegségből felépült. Amikor a macska először került a házukba, a gyerek depressziós volt. Molly mindennapos látogatója lett – és ezek a látogatások hozták vissza a lány mosolyát.
„Csak odajött, leült mellé, és nézte. A lányunk újra beszélni kezdett” – mondta a lány édesanyja.
Azóta Molly a kedvesség szimbólumává vált a környékükön. Anna néha sétálni engedte – és mindig tudta, hogy egy kis melegséget hoz valakinek.
A történet gyorsan elterjedt a közösségi médiában. Azt írták, hogy „a macskák jobban érzik a fájdalmat, mint az emberek”, és hogy még egy véletlen eltűnés is lehet igazi csoda.
Molly pedig, mintha mi sem történt volna, most az ablakpárkányon alszik, figyeli a világot – és úgy tűnik, mindent megért.
