Egyedül élt egy kis lakásban a legfelső emeleten. Szomszédai már rég megszokták csendes életét: nappal kiment a boltba kenyérért és tejért, este pedig az ablakaiban lévő lámpák késő éjszakáig égtek. De volt egy furcsaság, amit sokan észrevettek – minden este egy halk hang hallatszott a lakásából. Mintha az öregember beszélne valakivel.
Először azt hitték, vendégek vannak nála. De soha senki nem jött. Aztán úgy döntöttek, hogy tévét néz. De a hangok mások voltak: halkak, bizalmasak, mint egy vallomás.
A kíváncsiság fokozódott. Egy nap egy szomszéd, elhaladva a félig nyitott ajtó mellett, bekukucskált. Amit látott, összeszorult a szíve. Az idős férfi az asztalnál ült, és egy fényképhez beszélt.
A fényképen egy kedves mosolyú fiatal nő látható. A szomszéd azt hitte, hogy az elhunyt felesége, és sietve elment, hogy ne zavarja meg mások gyászát. De az igazság hamarosan sokkal rémisztőbbnek bizonyult.
Egyik este a szomszédok sikolyokat hallottak. Be kellett törniük az ajtót. Az idős férfi kimerülten feküdt, a fénykép pedig még mindig az asztalon volt. Csak most nem egy fiatal nő volt, hanem egy másik kép – egy fekete-fehér pillanatkép egy katonai egyenruhás férfiról. És a legfurcsább: a fénykép hátulján az egyik szomszéd neve szerepelt, aki ugyanabban a házban lakott.
Amikor megkérdezték, elsápadt. „Ő a nagyapám… De az a fénykép sok évvel ezelőtt eltűnt a házunkból” – suttogta.
Az idős férfi bevallotta: a fényképek maguktól változtak. Néha rokonait, néha teljesen ismeretlen arcokat mutattak. Nem tudta, miért, de nem tudta abbahagyni a beszélgetést velük. „Felvesznek, ha figyelek” – mondta.
Azt az éjszakát követően a szomszédok elkezdték kerülni a lakását. Egyesek azt hitték, megőrült, mások azt, hogy a fénykép valóban ajtót nyitott egy másik világra.
Az öregember pedig továbbra is az asztalánál ült esténként, és egy újabb arcot bámult a képen. És senki sem volt biztos benne, hogy pontosan kivel is beszél.
