A tenger azon a napon szürke és dühös volt.
A hullámok úgy zúgtak, mint a dobok, a szél homokot sodort a kihalt parton.
João Pereira, egy idős halász egy kis brazil faluból, hazafelé tartott egy sikertelen halászat után.
És hirtelen meglátott valamit a moszatok között — egy apró fekete-fehér testet.
Közelebb ment — egy pingvin volt az.
Kicsi, sovány, olajjal borított.
Élt, de alig lélegzett.
João a karjaiba vette.
— Hé, kicsikém, ne add fel, — suttogta. — Segítek rajtad.
Otthon meleg vízzel megmosta, megtisztította a tollait, adott neki egy kis halat.
Dindimnek nevezte — „kis makacs“.
A pingvin először félt, de aztán úgy követte Joãót az udvaron, mint egy kiskutya.
Majdnem egy évet éltek együtt.
Amíg Dindim meg nem erősödött, újra fényes, erős és egészséges lett.
Egy reggel João felébredt — és a barátja eltűnt.
A tenger nyugodt volt, a homokban pedig csak apró lábnyomok maradtak.
Megértette: a pingvin hazatért.
Eltelt néhány hónap.
João hiányolta, de tudta — ez így helyes.
Gyakran kiment a partra, csak hogy a horizontot nézze.
Aztán júniusban újra hallotta ugyanazt a hangot — az uszonyok csapkodását a hullámokon.
Nem hitt a szemének: ugyanaz a pingvin úszott felé.
Egyenesen a partra, egyenesen hozzá.
Dindim kimászott a homokra, odament az öreghez, és a kezéhez dörgölte a csőrét.
João egyszerre nevetett és sírt.
Azóta ez minden évben megismétlődött.
Minden tavasszal a pingvin messziről — a hideg patagóniai vizekből — visszatért, és néhány hetet töltött vele.
Aztán ismét eltűnt.
A falubeliek nevettek:
— Emlékszik rád!
De João csak bólintott:
— Nem. Csak tudja, hol lakik a jóság.
És amikor a tenger újra elcsendesedett, ők ketten — az öreg és a pingvin — együtt nézték a horizontot.
Két barát, akiket egy véletlen hullám kötött össze.
