Dina sosem volt vékony. És sosem szégyellte ezt — egészen addig, amíg nem kezdett el járni Antonnal.
Eleinte minden kedves volt. Ő viccelődött a „puha öleléseivel”, és azt mondta, hogy „a formás nők tetszenek neki”.
Aztán elkezdődött:
— Talán jöhetnél velem az edzőterembe?
— Kevesebb édességet, rendben?
— Nem melegszel abban a ruhában?
Mintha észrevétlenül kezdte volna őt „megváltoztatni”.
És Dina mindig mentegette: „Csak törődik velem.”
Egy nap azonban kimondta a mondatot, ami örökre beleégett az emlékeibe:
— Sajnálom, de nehéz olyasvalakivel lennem, aki nem törődik magával.
És elment. Veszekedés nélkül, magyarázat nélkül. Egyszerűen eltűnt.
Azon az éjjelen Dina a kanapén ült, egy csésze teával és a tévé háttérzajával.
A könnyei csendben folytak. Nem a haragtól — az ürességtől.
Azt érezte, megint nem volt elég. Sem a külseje, sem a könnyedsége, sem a tökéletessége.
Megnyitotta a rendelőappot.
Ujjai remegtek, miközben beírta: „Dupla sajtos pizza, karamellás tekercs és limonádé.”
„Legalább az étel nem fog elárulni,” — mosolygott keserűen.
Harminc perc múlva csengettek.
Az ajtóban egy húsz év körüli futár állt, szeplőkkel, meleg kabátban.
Olyan őszintén mosolygott, hogy Dina először aznap visszamosolygott.
— 890 forint — mondta.
Dina kifizette, és már csukta volna az ajtót, amikor meghallotta:
— Elnézést, furcsán hangzik, de nagyon szép a nevetése.
— Tessék? — lepődött meg.
— Amikor kinyitotta az ajtót, hallottam, hogy elneveti magát — véletlenül. Igazán. Még az ajtón keresztül is élő volt.
Zavartan vállat vont:
— Tudja, régen 130 kiló voltam. Az emberek kinevettek. Elbújtam mindenki elől.
Aztán rájöttem — az embereket nem érdekli. Nem a kilókat látják, hanem az energiát.
És önben — az ott van. Ez ritka.
Átadta a blokkot és elment.
Dina becsukta az ajtót és mozdulatlan maradt.
A csend a lakásban hirtelen más lett — nem üres, hanem… puha.
Az asztalra tette a pizzát, kinyitotta a dobozt — az illat megcsapta.
De nem volt étvágya.
Csak leült a padlóra és elgondolkodott.
Hány évig élt nem önmagáért?
Mennyi ideig próbált mások elvárásainak megfelelni — még a szerelemben is?
Fél óra múlva elővette a telefonját.
Megnyitotta az alkalmazást, és beírta: „Úszás. Felnőtt csoport.”
Beiratkozott szombat reggelre.
Nem a fogyásért. Nem másért.
Hanem hogy újra nevetni tudjon — nem az ajtón keresztül, nem a tükörben, hanem az életben.
Másnap reggel, amikor kilépett a házból, arra gondolt:
„Vajon, ha ugyanaz a futár hozza megint a rendelést, mit fogok mondani neki?”
Aztán elmosolyodott.
„Azt, hogy az a nevetés — visszatért.”
