Mindet aprólékosan megtervezte.
Nincs étterem, nincs közönség, nincsenek hangos szavak — csak a tenger, a napfelkelte és ő.
Leon korábban érkezett a partra, mint szokott.
A nedves homok hűvösen csiklandozta a talpát, a víz fölött vékony köd lebegett.
Megtapogatta a zsebét — a gyűrű ott volt.
A szíve olyan hangosan vert, mintha a hullámok is hallanák.
Anna szerette a reggeleket. Mindig azt mondta, ilyenkor a világ olyan, mint egy tiszta lap, amin mindent újrakezdhetsz.
Ezért választotta a napfelkeltét.
Mezítláb sétáltak a parton.
A tenger csendesen, szinte tisztelettel susogott.
Anna nevetett, amikor a hullámok megérintették a lábát, és nem vette észre, hogy Leon többször is próbált megszólalni, de elakadt.
— Miért vagy ilyen hallgatag? — kérdezte, ránézve.
— Csak… hallgatom a tengert, — mosolygott.
Megállt.
Az ujjai remegtek, a levegő elakadt benne.
— Anna… — kezdte.
Ő felé fordult, és abban a pillanatban letérdelt.
Minden megállt körülöttük.
A szél elcsendesedett, a hullámok visszahúzódtak.
Kinyitotta a gyűrűs dobozt, és a szavak, amelyeket egész éjjel gyakorolt, eltűntek.
A csendben hirtelen vízcsobbanás hallatszott.
Anna hátranézett.
Mögöttük, közvetlenül a part közelében, a víz tükrén két fehér hattyú jelent meg.
Szinronban siklottak, mint egymás tükörképei, szárnyaik finoman remegtek a ködben.
Abban a pillanatban a nap áttört a felhőkön.
Meleg fény borította be őket.
Anna mosolygott — a szeme könnyekkel csillogott.
Suttogva mondta:
— Még a természet is azt mondta: „igen”…
Leon felnevetett és sírva fakadt.
Nem hitt a jelekben, de ez a pillanat több volt, mint puszta véletlen.
Később a fotós, akit megkért, hogy rejtőzzön el a közelben, megmutatta a képet.
Rajta ő, térden, a nap a ködön át, és két hattyú, akik a nyakukkal szívet formáznak.
A képet később bekeretezték — nem a szerelem szimbólumaként, hanem emlékeztetőül, hogy néha minden pontosan úgy történik, ahogy kell.
