Ez egy teljesen átlagos este volt.
A Kovaljov család vacsorázott — anya, apa és a hatéves Anya. Kint őszi eső szemerkélt, a szél hajlította a fákat, és az ablakokban a lámpafény árnyai táncoltak. Egyszer csak halk, elnyújtott nyüszítés hallatszott az ajtó mögül.
Anya ugrott fel elsőnek az asztaltól.
— Anya, valaki sír!
Kinyitották az ajtót — és a tornácon meglátták a kutyát. Hatalmas, bozontos, csuromvizes, szomorú szemekkel. A mancsai remegtek, a szőre összetapadt, és a nyakán egy elszakadt, régi szíjdarab lógott.
— Nem lehet, Anya, — mondta az anya fáradtan. — Kóbor kutya.
De a kislány úgy nézett rá, mintha régi barátot látna:
— Ő jó. Nem véletlenül jött.
A kutya óvatosan átlépett a küszöbön, mintha bocsánatot kérne. Lefeküdt az ajtó mellé, a fejét a mancsára tette, és rögtön elaludt. Úgy tűnt, végre odaért, ahová egész életében tartott.
Reggel Anya hozott neki egy tál tejet.
A kutya lassan evett, közben a szemébe nézett, mintha minden szót értene, miközben a kislány suttogta:
— Baronnak foglak hívni. Mostantól a barátom vagy.
Baron nem ugatott, nem futott — csak követte Anyát, mint egy árnyék. A kertbe, a konyhába, még a hálószobába is. Éjjel az ágya mellett aludt, a fejét a takaró szélére téve.
A szomszédok mosolyogtak:
— Most már nem gyereked van, hanem egy hercegnő a lovagjával.
Másnap minden megváltozott.
Szombat volt, napsütéses. Anya kiment az udvarra, hogy megetesse Baront.
Tíz perc múlva anya kinézett az ablakon. Csend.
Az udvar üres. Se Anya. Se a kutya.
Először azt hitték — a szomszédoknál van. Aztán — a parkban.
Egy óra múlva már a rendőrséget hívták.
Estére az egész falu kint volt az erdőben, lámpákkal, kiáltásokkal, könnyekkel.
— AAAAANNNNYAAA!!! — rekedt hangon kiáltott az anya.
Csak a hideg szél és a levelek zúgása válaszolt.
Aztán valaki felkiáltott:
— Hallják? Ugatás!
Messziről, a völgy mögül. Hangos, kétségbeesett.
A rendőrök futottak előre.
A tisztáson, ahol egykor építkeztek, Baron egy régi gödör szélén állt. Morgott, ugatott, kaparta a földet.
Amikor odarohantak, lent egy kis kabátot láttak.
Anya ott feküdt eszméletlenül, sárral és levelekkel borítva.
Úgy tűnt, leesett, és a föld megcsúszott.
Baron beugrott a gödörbe, nyalogatta az arcát, majd felemelte a fejét és az anyára nézett.
A szeme emberi volt. Okos. Megértő.
Az egyik mentő suttogta:
— Ő hívott minket hozzá… Egész idő alatt…
Amikor a kislányt felhozták, Baron mellé ült.
Nem mozdult, amíg a mentő meg nem érkezett. Amikor Anyát elvitték — egyszerűen lefeküdt a kapuhoz.
Reggelre eltűnt.
Teltek a napok. Egy hét. Egy hónap.
A kutyát többé senki sem látta.
Anya felépült. Az orvosok azt mondták, ha akár egy órával később találták volna meg, már késő lett volna.
A testén mancsnyomok maradtak — Baron melegen tartotta, amíg eszméletlen volt.
Eltelt fél év.
Egy tavaszi reggelen anya készítette Anyát iskolába. A kislány kinyitotta az ajtót — és felsikoltott.
A küszöbön egy régi, kopott nyakörv feküdt.
A fémlemezen, amit az idő majdnem lecsiszolt, ez a szó állt:
«Megmentő».
Az anya kezébe vette — és először az egész történet óta sírni kezdett.
Anya a mellkasához szorította a nyakörvet:
— Megígérte, hogy visszajön…
Azóta minden tavasszal a kislány egy tál tejet hagy a küszöbön.
És néha reggelre a tál üres.
A homokban pedig — mancsnyomok.
