Emma és David már fél éve a saját furgonjukban éltek.
Valaha ez egy régi mentőautó volt, most pedig az otthonuk.
Fehér falak, egy fapolc, girland a mennyezet alatt, kávéfőző, apró gázrezsó és egy kilátás az ablakból, ami minden nap más volt.
Menetrend nélkül utaztak, tervek nélkül, kötöttségek nélkül.
Néha éjszaka a sivatagon át. Néha hajnalban a tenger mentén.
Néha csak megálltak, hogy hallgassák, ahogy a szél susog a mezőkön.
Emma utazási blogot vezetett, David mindent kamerára vett.
Nem keresték a kalandot — de a kaland mintha őket találta volna meg.
Azon a reggelen a hegyek felé tartottak, ahol a hágó kezdődött.
Az út keskeny volt, eső után nedves, a levegő pedig hűvös és tiszta.
Emma zenét kapcsolt be, David kávét ivott és dudorászott, amikor hirtelen megszólalt:
— Várj… Állj meg!
— Mi az? — kérdezte.
— Azt hiszem, ott valaki…
Az út szélén, a nedves levelek között, valami mozdult.
Megálltak, David kiszállt — és megmerevedett.
Egy apró, vörös kiscica ült a bokor alatt — sáros, csapzott, hatalmas szemekkel.
Nem futott el. Csak nézett — és remegett.
Emma kiugrott a furgonból, letérdelt, és halkan kinyújtotta a kezét:
— Szia, kicsi… Mit keresel itt egyedül?
A cica tett egy lépést — és rögtön összeesett.
David gyorsan levette a kabátját, bebugyolálta, és bevitte a furgonba.
— Nem hagyhatjuk itt, — mondta Emma, miközben egy kis tejet öntött a termosz kupakjába.
— Nem is hagyjuk, — felelte. — Csak… ideiglenesen. Amíg találunk neki menedéket.
A cica olyan mohón ivott, hogy a bajuszán tejfehér pöttyök maradtak.
Emma felnevetett:
— Nézd magad! Mint egy kis tigris.
Elnevezték Roadie-nak — az „út” szóról.
Roadie gyorsan megszokta. Néhány nap múlva már a műszerfalon aludt, reggel dorombolt, és úgy figyelte az utat, mint egy igazi kapitány.
Néha egyszerűen ráfeküdt a térképre, mintha ő választaná ki az irányt.
— Merre megyünk ma? — kérdezte Emma.
A cica rátette a mancsát egy véletlen pontra — és ők oda mentek.
Egy hét múlva, Olaszországban, a furgon leállt egy kis falunál.
Kiszálltak, nevettek, vártak segítséget.
Roadie közben kiszaladt az utcára — és… eltűnt.
— Roadie! — kiáltotta Emma.
— Talán csak elment sétálni, — próbálta megnyugtatni David, de a hangja remegett.
Bejárták az egész falut.
Végül a főtéren, a szökőkútnál meglátták — nedves volt, de boldog. Gyerekek ültek körülötte, és kenyérdarabokkal etették.
Roadie dorombolt, mintha történetet mesélne nekik.
Emma nevetett, könnyeivel küzdve:
— Na tessék, sztár lettél. Most már mindenki ismer.
— Azért, mert érzi, hol van szükség egy kis melegségre, — mondta egy kisfiú.
Azóta Roadie az utazásaik igazi jelképe lett.
Nemcsak tájakat filmeztek — minden helynek megvolt a maga története.
Görögországban Roadie barátkozott a kóbor kutyákkal.
Ausztriában a furgon tetején ült, és nézte, ahogy hull a hó.
Spanyolországban eltűnt pár órára, és egy szalaggal a nyakán tért vissza — valaki csak úgy rákötötte.
Nem gondolkodtak többé azon, merre menjenek.
Most már oda mentek, amerre a macska először nézett.
Egy este, naplementekor, Emma azt mondta:
— Tudod, azt hiszem, nem véletlenül jelent meg.
David bólintott:
— Persze. Néha maga az út dönti el, kit sodor eléd.
A furgon előtt hárman ültek — Emma, David és a borostyánsárga szemű vörös macska, aki dorombolt a hegyek és a naplemente hátterében.
És abban a pillanatban úgy tűnt, mintha az egész világ elférne egy öreg furgonban és három szívben.
