Sok évvel ezelőtt Michael önkéntesként dolgozott egy vadállat-menhelyen Nairobi közelében.
Ott látta meg először a kicsi oroszlánkölyköt — gyenge volt, karcolások borították a pofiját, és a szeme tele volt félelemmel.
Az anyja elpusztult, és teljesen egyedül maradt.
Michael karjába vette, Kájnak nevezte el, és hónapokon át vele élt: cumisüvegből etette, fésülte a sörényét, megtanította, hogy ne féljen az esőtől és a mennydörgéstől. Amikor Káj megnőtt, egy rezervátumba vitték, hogy szabadon élhessen.
Michael elutazott — azzal az érzéssel, mintha önmagából egy darabot hagyott volna ott.
Eltelt tizenegy év.
Michael turistaként tért vissza Kenyába. Nem tervezett keresni senkit, csak látni akarta azokat az állatokat, akiknek egykor segített. De egy kirándulás során a túravezető hirtelen így szólt:
— Látják ott? Az Káj. A legnyugodtabb mind közül. De az emberekhez soha nem megy közel. Soha.
Michael megkérte, hogy álljanak meg.
Kilépett a forró, poros szavannaföldre.
Az oroszlán az akácia árnyékában állt — hatalmas, aranyszínű, magabiztos. A sörénye a szélben hullámzott, a szeme nyugodt volt.
Michael tett néhány lépést.
A vezető suttogott:
— Ne menjen közelebb, ez veszélyes!
De az oroszlán nem mozdult.
Csak nézett.
Egy másodperc. Kettő. Aztán — morgás, nehéz lépés…
Az oroszlán előrelendült.
Mindenki sikoltott.
Valaki a fegyverhez kapott.
Michael megdermedt — nem félelemből, hanem felismerésből.
Ismerte ezt a tekintetet.
Az oroszlán odalépett, megállt fél méterre — és… finoman a mellkasának nyomta a fejét, mintha hozzábújna.
Michael átölelte a nyakát.
A hatalmas sörény, meleg, napszagú és poros, remegett a kezei alatt.
Az oroszlán dorombolt — nem morgással, hanem halk, mély hanggal.
A vezető nem hitt a szemének.
Két perc csend, két lény — ember és vadállat — csak álltak, egymást ölelve.
Amikor Káj hátralépett, Michaelre nézett, mintha a szemével mosolyogna, majd lassan visszatért a falkájához.
Michael letörölte az arcát.
— Nem felejtett el, — mondta halkan. — Csak várt, hogy visszatérjek.
