Párizst hirtelen eső borította el.
Meleg, nyári eső — az a fajta, ami elől nem bújsz el, hanem nevetve futsz, amerre csak látsz.
Emma a Szajna partján sétált esernyő nélkül, vékony kabátban, kezében egy csésze kávéval, amikor az első cseppek koppantak a kövön.
Egy perc múlva az ég kinyílt — a víz patakokban zúdult alá.
Az emberek a fák alá, kávézókba, boltívek alá menekültek.
Ő is futni kezdett — egyenesen az Eiffel-torony felé, ahonnan a víz, mint egy vízesés, a fémgerendákról ömlött le.
A lépcsőnél megállt — és hirtelen a feje fölött száraz lett.
Valaki mellette állt, és tartotta az esernyőt.
— Meg fog ázni, — mondta egy hang enyhe akcentussal.
Emma felnézett — előtte egy férfi állt szürke kabátban, kicsit zilált hajjal és a legnyugodtabb arckifejezéssel.
— Már eláztam, — nevetett fel.
A férfi is elmosolyodott.
Úgy, mintha ez az eső nem akadály, hanem ok lenne, hogy még egy kicsit maradjanak.
Egy esernyő alatt álltak, a szürke ég és a szemközti kávézó elmosódott fényei alatt.
A beszélgetés magától indult — kávéról, zenéről, arról, hogy az ő tornacipői eláztak, és az ő keze, amely az esernyőt tartotta, szintén.
Sokáig esett.
De amikor elállt, sajnálták, hogy vége.
— Nos, — mondta Emma, — köszönöm a tetőt a fejem fölé.
— Rég nem volt ilyen jó eső, — válaszolta ő.
Emma a torony felé fordult, és amikor újra visszanézett — a férfi már eltűnt.
Csak az esernyő maradt, a korlátnak támasztva.
Emma felemelte, hogy visszaadja, és hirtelen észrevette: a fából készült nyélen finoman, egyenetlenül, mintha kulccsal karcolták volna — számok.
Egy telefonszám.
Elmosolyodott.
A finom eső újra elkezdett hullani, és kinyitotta az esernyőt.
Ezúttal — már a sajátját.
