Mindenki azt várta, hogy az esküvő tökéletesen kezdődik majd.
A bankettterem ragyogott: fehér abroszok, kristálycsillárok, zene, virágok.
Senki sem gondolta, hogy fél órával a menyasszony bevonulása előtt egy cső elreped.
Először csak egy vékony vízsugár csordogált a fal mentén. Valaki viccelődött, más rohant a szervezőket hívni.
Tíz perc múlva a víz már ellepte a padlót. A fény tükröződött benne, mint egy tükörben. Az emberek pánikban mozgatták a székeket, emelték a díszítéseket.
A szervező idegesen suttogta:
— Ennyi, le kell állítani, átvisszük holnapra.
De Léna, aki ott állt az ajtóban menyasszonyi ruhában, halkan azt mondta:
— Nem. Én akkor is kimegyek.
Mezítláb állt — levette a cipőjét, hogy ne ázzon el.
És elindult.
A termen át, a vízen, amelyben a gyertyák, a csillárok és a vendégek arca tükröződött.
Minden lépése köröket hagyott maga után.
A zene nem állt meg — a zongorista egyszerűen feltette a lábát a székre, és tovább játszott.
A vendégek felálltak. Valaki videót készített, valaki letörölte a könnyeit.
A fehér ruha hullámzott a vízben, az uszály úgy mozgott, mint egy felhő.
A vőlegény az oltárnál állt, az oszlopok között, ahol a víz már majdnem a térdéig ért.
Nem mozdult, csak nézte őt.
Ő pedig lassan, magabiztosan, mosolyogva ment felé.
És abban a pillanatban a csillár fénye a vízre esett, és az egész terem felragyogott, mintha ez nem árvíz, hanem csoda lenne.
Amikor odaért, ő halkan, szinte suttogva mondta:
— Azt hittem, nem jössz el.
— Még ha úsznom kellett volna is, eljövök, — felelte.
És összeházasodtak.
Ott, a vízben állva.
Odakint pedig még mindig szakadt az eső.
