A faluban senki sem értette, miért jár oda Liza.
Minden nap, dél körül, elindult a falu szélére — oda, ahol a végtelen napraforgómező kezdődött.
A nap a szemébe tűzött, a levegő remegett, és a méhek zümmögtek, mintha az egész világ ugyanazon a hangon beszélne.
— Vigyázz, — mondta a szomszédasszony. — Ott vannak a méhek!
Liza csak mosolygott:
— Nem bántanak. Csak jöttem hallgatni őket.
Valaha félt tőlük.
Gyerekkorában, miután egy méh megcsípte, hosszú ideig kerülte mindazt, ami zümmög.
Aztán egy nehéz nyári napon, amikor minden darabokra hullott az életében, egyszerűen elindult — cél nélkül, gondolatok nélkül — és ezen a mezőn találta magát.
A napraforgók között állt — zümmögő, élő, hatalmas virágok között — és hirtelen békét érzett.
Nem volt félelem, nem volt fájdalom — csak a nap, a méz illata és ezernyi apró lény, amelyek csak teszik a dolgukat.
Azóta minden nyáron visszatért oda.
Néha leült a földre, a kezét a fűbe süllyesztette, és hallgatta, ahogy a méhek elszállnak mellette — közel, szinte megérintve a bőrét.
Köröztek körülötte, de soha nem csípték meg.
A helyiek nevetve mondták:
— Boszorkány vagy te, mi?
Ő pedig nyugodtan válaszolt:
— Nem. Csak nem akarok semmit tőlük. És ezt megérzik.
Egy nap a szomszéd ház kisfiúja bátorságot vett, és utána ment.
Oldalról figyelte, félt közelebb menni.
— Liza néni, nem csípnek meg a méhek?
— Nem, — mosolygott. — Látod? Ha nem félsz, csak elszállnak melletted.
A fiú tett egy lépést előre. Aztán még egyet.
A méhek zümmögtek körülötte, de nem bántották.
És a fiú hirtelen felnevetett — tisztán, mint a szél.
Amikor a nap lemenőben volt, Liza felállt.
Levette a kalapját, végigsimított a legközelebbi napraforgón, és halkan mondta:
— Köszönöm.
És amikor elment, a fiú még sokáig állt a sárga virágfejek között, hallgatva a meleg zsongást.
Aznap este mindenkinek elmesélte, hogy „a méhek hallgattak rá“.
Később Liza azt mondta a szomszédasszonynak:
— Nem, csak ha félelem nélkül mész az élet felé — az zümmög körülötted, de nem csíp.
