Ez augusztusban történt, egy teljesen hétköznapi nyaraláson.
A Larin család a Fekete-tengernél pihent — anya, apa és tízéves fiuk, Artyom.
Imádta a vizet, órákig tudott úszni, a szülei csak néha szóltak utána:
— Tyoma, ne ússz túl messzire!
Mindig visszaintegetett: „Itt vagyok, anya!”
De azon a napon a tenger hirtelen megváltozott.
Az ég elsötétült, a szél feltámadt, a hullámok embermagasra nőttek.
Az emberek rohantak a partra, valaki kiabált, mások a gyerekeiket hívták.
Az anya látta, ahogy Artyom felemeli a kezét — és a hullám elragadta.
Mindenki futott, de már késő volt. Nem találták meg sem azon a napon, sem a következőn.
A tenger hallgatott.
Eltelt egy hét.
A strand kiürült, a család a parton ült.
Az anya a vizet nézte, kezében egy medált szorongatva — egy ezüst horgonyt vékony láncon.
Pont ugyanilyen volt Artyomnak is.
Párban vették őket: „Hogy mindig együtt legyünk, még ha messze is.”
— Nem lehet… — suttogta. — Egyszerűen nem tűnhetett el…
Az apa mellette állt, némán. Sem könnyek, sem szavak — csak fáradtság.
És ekkor a horizonton felvillant egy delfin háta. Majd még egy.
A delfinek nem voltak ritkák errefelé, de ez furcsán úszott — egyenesen feléjük, a partra.
Egy fiú a közeli napozóágyról felkiáltott:
— Nézzétek! Valamit hoz!
Mindenki közelebb ment. A delfin valóban majdnem a partig úszott.
Valami csillogott a szájában.
Megállt a sekély vízben, megrázta a fejét — és a vízbe hullott a medál.
Az anya a vízbe rohant.
Az Artyom medálja volt.
Rajta homok okozta karcolások és elszakadt vékony zsinór.
Az asszony zokogásban tört ki.
A delfin nem úszott el. A közelben maradt, mintha várt volna.
Aztán lassan közelebb jött, orrával gyengéden megérintette a kezét — és eltűnt a hullám alatt.
Másnap a mentők megtalálták a fiút.
Élve.
Két kilométerre a strandtól, egy régi halászkikötőnél.
Gyenge volt, a napon megégett, de élt.
És elmondta, hogy „a delfinek a partra tolták őt.”
— Nem engedték, hogy elsüllyedjek, anya — mondta a kórházban fekve. — Az egyikük magánál tartotta a medált, hogy tudd, hogy élek…
Azóta a család minden évben visszatér ugyanarra a helyre.
Az anya két medállal megy ki a tengerhez — a sajátjával és Artyoméval.
És minden alkalommal, amikor a víz felcsillan a horizonton, elmosolyodik:
— Szia, barátom. Köszönöm.
Néha a csodák nem az égből jönnek, hanem a mélyből.
Ha a szív hív — még a tenger is meghallja.
