Tavasszal egy erdő melletti házba költöztünk. Csend, madárdal, fenyőillat — minden tökéletesnek tűnt. Azt hittem, végre megtaláltuk a helyet, ahol a gyerek nyugodtan felnőhet, távol a város zajától.
De egy hét múlva a fiam odaszaladt hozzám, kiabálva:
— Apa! Valaki lakik a veranda alatt!
Kimentem, lehajoltam — és megdermedtem. Az árnyékban, a régi deszkák között egy kígyó feküdt. Hosszú, fényes, gyönyörű mintákkal a hátán. Nem mozdult, csak nyugodt, borostyánszínű szemekkel figyelt minket.
— Ne nyúlj hozzá, — mondtam nyugodtan. — Ez csak egy kígyó.
— Nem gonosz? — kérdezte a fiam, hozzám simulva.
— Nem, ha nem ijesztjük meg.
Hívni akartam a szolgálatot, hogy elvigyék, de a fiam nem engedte.
— Apa, ne! Neki is kell egy hely, ahol élhet. Nem fogjuk zavarni.
Feladtam. Úgy döntöttünk, elkerüljük a verandát.
Néhány nap múlva minden megváltozott. Este esni kezdett, és észrevettem, hogy a fiam megint az ablaknál áll, kinéz.
— Mit nézel?
— Kijött, — mondta. — És mellette… kicsik vannak.
Odaléptem. És valóban, a lámpafényben, a veranda szélén a kígyó összegömbölyödve feküdt, körülötte apró kígyók mozogtak.
Kirázott a hideg, de a fiam csodálattal nézte:
— Ő anya! Ő védi őket!
Ettől a naptól kezdve minden nap vizet és tejet vitt oda kis tálkákban. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy a kígyók nem isznak tejet, de nem hallgatott rám.
— Csak tudnia kell, hogy nem vagyunk ellenségek, — mondta.
Aztán történt valami, amit sosem felejtek el.
Egy reggel hangos zörgést hallottunk. Kirohantam — és láttam, ahogy a kígyó egyenesen a fiam felé csúszik. Ő mozdulatlanul állt. Megijedtem — kiáltani akartam, de nem tudtam.
A kígyó megállt előtte, és döbbenten láttam, ahogy vedleni kezd. Új, fényes, sima bőre ragyogott, a régi bőrt a gyerek előtt hagyta, majd elcsúszott az erdő felé.
A fiam felemelte a hátrahagyott bőrt, elmosolyodott és azt mondta:
— Látod, apa? Ajándékot hagyott.
Nem tudtam mit mondani. Azóta a verandánál nem láttuk többé.
Egy hónappal később, miközben a fiam a kertben játszott, halk zörejt hallottam. A fűből egy kis kígyó csúszott ki. Ugyanaz a szín, ugyanazok a szemek. Nem félt — csak ránk nézett, mintha felismerne minket.
A fiam halkan megszólalt:
— Ez az ő gyereke. Eljött elköszönni.
És akkor megértettem: néha a természet nem félelmetes — csak tiszteletet kér.
