Anna mindig is úgy gondolta, hogy a lánya, Lili, kicsit el van kényeztetve.
Nem azért, mert rossz gyerek volt — hanem mert Lilinek mindene megvolt, ami Annának gyerekkorában nem.
Babák, ruhák, tablet, táncórák, új ruhák, jobb telefon.
Anna két állásban dolgozott, hatkor kelt, késő este ért haza, de soha nem panaszkodott.
„Csak a gyereknek legyen jobb gyerekkora, mint nekem volt” — ismételgette.
Aznap volt Lili születésnapja.
Anna sokáig keresett ajándékot, míg végül megtalálta azt a babát — nagy, gyönyörű, aranyszőke hajjal és hercegnős ruhában.
Majdnem a fél fizetését elköltötte, de mosolygott, mert elképzelte, milyen boldog lesz a lánya.
Reggel, mikor Lili kinyitotta a dobozt, Anna elővette a telefonját, hogy felvegye a pillanatot.
De a kislány nem mosolygott.
— Anya… én rózsaszínt akartam, nem kéket.
— Lili, ez ugyanaz, csak a ruhája más.
— De én nem akartam kéket! — kiáltotta, és ellökte a dobozt.
A baba leesett a földre, a ruhája meggyűrődött.
Anna dermedten állt.
Egész nap szomorú volt.
Este, mikor Lili elment a barátnőjéhez, Anna leült a konyhában teával, és nézte a szétszórt játékokat.
Ez mind — évek munkájának, álmatlanságának és fáradtságának eredménye.
És hirtelen nem a lányára, hanem magára lett mérges.
Mert összekeverte a szeretetet a kényelemmel.
Régi dolgokat pakolva, talált egy régi, kopott babát — azt, amit Lili még kicsiként kapott.
A haja kusza volt, a karja cérnával volt összevarrva, de akkoriban Lili mindenhova magával vitte.
Anna a polcra tette és arra gondolt: „Ezt a babát igazán szerette. Mert akkor még ott voltam mellette.”
Másnap reggel Lili korán ébredt.
Anya már a konyhában ült a kávéval.
A kislány félénken közeledett.
— Anya… megtarthatom a kék babát? Meggondoltam magam.
— Persze, Lili. De csak ha te magad fonod be a haját.
Lili leült, elővette a fésűt, és óvatosan fésülni kezdte a baba haját.
Anna nézte — és rájött, hogy talán először hosszú idő után egyszerűen együtt vannak.
Este Lili odahozta a babát.
— Anya, Ema-nak neveztem el. Ő lesz a legfontosabb.
— Miért Ema? — mosolygott Anna.
— Mert nem rózsaszín. És én azt hittem, csak a rózsaszínt szeretem.
Anna halkan elmosolyodott, érezve, hogy valami felolvad benne.
Néha ahhoz, hogy egy gyerek megértsen valami fontosat, elég, ha megengeded, hogy a világ „más színű” legyen.
