A buszmegállóban mindig sokan voltak.
Iskolások, akik rohantak az órákra. Nők szatyrokkal. Fáradt férfiak a műszak után.
És — ugyanaz az ember.
Egy idős férfi, ősz hajjal, kifakult sapkában, kopott kabátban.
Minden reggel, pontosan fél nyolckor, megjelent egy kis műanyag locsolókannával, és meglocsolta a fát a megálló szélén.
A fa fiatal volt, vékony törzsű, még karóhoz kötve.
Sokan elmentek mellette, de ő soha nem beszélt senkivel. Csak locsolt, bólintott a fának — és elment.
— Már megint az az öreg, — suttogták a fiatalok.
— Biztos nincs jobb dolga, — mosolygott a buszsofőr.
De ő jött minden nap. Minden időben.
Télen is — meleg vizet hozott, hogy ne fagyjon meg a föld.
Egy nap a fiatal nő, aki minden reggel ott várta a buszt, megszólította:
— Elnézést, miért csinálja ezt? Ez csak egy fa.
Mosolygott, halkan.
— Csak egy fa… magának.
A nő elpirult, és többé nem kérdezte.
De észrevette: amikor az öreg jött, mintha világosabb lenne körülötte.
Az emberek kevésbé türelmetlenek voltak, a busz is pontosan érkezett.
Egy nap nem jött.
Aztán még egy nap.
Egy hét múlva a fa hervadni kezdett.
A nő vizet hozott, hogy meglocsolja.
És a gyökereknél egy kis követ látott, a földbe süllyesztve.
Rajta fakó betűk:
„Itt állt a házam. 1979.“
Megdermedt, a kannát szorítva. Megértett mindent.
Később a szomszédok elmondták:
Igen, régen itt egy ház állt.
Leégett negyven éve.
A férfi akkor elveszítette a feleségét és a fiát.
És amikor évekkel később megépítették a megállót, ültetett ide egy fát —
hogy újra nőjön valami élő ott, ahol valaha élet volt.
Most a fa megnőtt.
Minden reggel valaki meglocsolja.
Nem szánalomból, hanem tiszteletből.
Az emberek már nem nevezik különcnek az öreget.
Csak nézik a fát, és némán bólintanak.
Mert tudják:
néha az emlékezet gyökeret ver ott, ahol a szív valaha megégett.
