Minden reggel ugyanúgy kezdődött.
Amint a hajnal fénye megérintette a pékség ablakait, Marina felkapcsolta a lámpákat, megkötötte a kötényét, és kinyitotta az ajtót.
A friss tészta, az élesztő és a kávé illata betöltötte a kis helyiséget — ez a melegség vonzotta még azokat is, akik nem szerették az édességet.
Ő mindig pontosan ugyanabban az időben jött — 7:30-kor.
Magas, csendes férfi, rendezett szakállal és kopott bőrtáskával a vállán.
Soha nem időzött. Csak vett egy cipót, letette a pénzt a pultra, és bólintott.
— Köszönöm, szép napot! — mondta Marina minden alkalommal.
Ő bólintott, és elment.
Mosoly nélkül. Szavak nélkül.
Ez így ment több mint egy évig.
Esőben, hóban, kánikulában — mindig jött, mindig ugyanúgy.
Egyszer Marina megpróbált beszélgetni vele:
— Talán munkába megy?
A férfi halványan elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
— Mondhatjuk úgy is.
És ennyi.
Utána megint csend. Ugyanaz a rituálé.
Aztán egy nap nem jött.
Először nem tulajdonított neki jelentőséget. „Talán beteg,” — gondolta.
De eltelt egy nap. Aztán kettő. Aztán egy hét.
A pékség üresebbnek tűnt.
Nélküle a reggelek hiányosak lettek.
Két héttel később Marina sétára indult az utcán, csak hogy kitisztuljon a feje.
A sarkon, a szemetesek mellett meglátta a péksége papírzacskóját.
Mellette egy idős hajléktalan ült a lépcsőn, lassan evett egy darab kenyeret.
— Honnan van ez a kenyér, bácsi? — kérdezte Marina, miközben érezte, hogy összeszorul a szíve.
Az öreg felnézett, és fogatlanul elmosolyodott:
— Volt itt egy ember, aki minden nap hagyott nekem egyet. Pont ide, erre a ládára. De már régóta nem láttam. Talán elment.
Marina sokáig állt ott.
A hideg szél fújta a haját, ő pedig csak a kenyérmorzsákat nézte a ládán.
Attól a naptól kezdve minden reggel, amikor kinyitotta a pékséget, betett egy meleg cipót egy papírzacskóba, és kivitte az utca sarkára.
És ha az öreg nem volt ott — akkor is otthagyta.
Mert most már tudta — vannak dolgok, amiket nem szabad abbahagyni, még ha senki sem látja.
