A konyhájukban mindig ott állt ugyanaz a bögre.
Régi, lepattant szélű, kopott mintával, amin valaha kék csíkok futottak.
Túlélte a költözéseket, a mosogatógépet és több száz reggeli teát.
— Minek neked ez a vacak? — kérdezte ingerülten Marina, amikor látta, hogy a férje visszateszi a polcra.
— Kényelmes, — mondta Alexej.
— De megrepedt!
— És? A tea attól még meleg.
Marina fintorgott. Volt tíz másik bögréje — szép, új, egyforma.
De ő csak ebből ivott.
Egyszer, míg Alexej üzleti úton volt, elhatározta magát.
Elővette a bögrét, megnézte a repedéseket — és halkan, szinte bűntudatosan, kidobta.
„Veszek egy újat, hasonlót. Úgysem veszi észre,” gondolta.
Három nap múlva hazajött.
Első dolga volt feltölteni a vízforralót.
— Hol a bögrém? — kérdezte, amikor kinyitotta a szekrényt.
— Melyik? — tettette, hogy nem tudja.
— A csíkos. Az enyém.
Megdermedt.
— Szétesett, kidobtam. Veszünk egy újat, szebbet.
Hallgatott. Aztán halkan mondta:
— Nem kellett volna.
Leült, teát töltött egy másik bögrébe, és csak nézte a felszálló gőzt.
Marina nem tudta, mit mondjon.
— Tényleg ennyire bánt egy régi bögre miatt? — kérdezte.
— Nem a bögre miatt, — válaszolta. — Hanem mert nem tudtad, miért tartottam meg.
Felnézett, és elmosolyodott — szomorúan, de melegen.
— Abból ittuk a teát azon a napon, amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Emlékszel? Abban a kis lakásban, ahol minden csöpögött, és a tea mellé csak kenyér volt.
— Nem… — suttogta. — Elfelejtettem.
— Én nem.
Marina a szemeteshez ment.
A bögrének már nyoma sem volt.
Este elővett egy újat — ugyanolyan mintával.
Teát főzött, elé tette.
Elmosolyodott, de nem vette el.
— Köszönöm, de ez már másik, — mondta.
Majd halkan hozzátette:
— Az emlékeket nem lehet pótolni.
Másnap Marina elment a piacra.
Sokáig keresgélt, míg egy régi dobozban meg nem látta ugyanazt a bögrét, csak kissé karcosan.
Megvette, hazavitte, a polcra tette.
Aztán teát öntött, leült vele szemben, és először nézett rá más szemmel.
Megértette: nem a bögre hiányzott neki, hanem az az idő — amikor minden egyszerű, szegényes, de igazi volt.
Most, amikor a férje újra az asztalra tette azt a bögrét, Marina elmosolyodott.
Mert tudta: ez nem csak egy edény.
Ez egy kis darab emlék abból a napból, amikor az életük elkezdődött.
