Minden reggel pontosan 7:45-kor indult Artyom otthonról.
Hátizsákkal a vállán, szendviccsel a kezében — és mindig mellette volt a kutyája, Barni.
Barni nagy, vörös és kissé esetlen volt. Kölyökként találták egy bolt előtt — koszosan, összegubancolódott szőrrel.
Most már a család tagja volt: ismerte mindenkinek a napirendjét, és nem jutalomért nyújtotta a mancsát, hanem mert érezte, ha valaki szomorú volt.
De legjobban Artyomot szerette.
Minden reggel elkísérte az iskoláig.
Nem csak a sarkon túl — egészen a kapuig ment, leült a kerítés mellé, és addig várt, amíg a fiú el nem tűnt az ajtó mögött.
Aztán Barni lassan hazament — nyugodtan, mintha tudta volna: „A reggeli feladatom befejezve.”
A tanárok már megszokták.
A gyerekek integettek neki a kerítés túloldaláról, dobáltak neki kekszet, ő pedig udvariasan csóválta a farkát, mint egy régi barát.
A felnőttek mosolyogtak, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget.
Így ment ez majdnem egy évig — mígnem egy nap Artyom megbetegedett.
Láz, köhögés, anya a hőmérővel, málna tea.
— Ma itthon maradsz, — mondta szigorúan az anyja.
Barni az ágy mellett feküdt, idegesen mozgatta a mancsait.
Amikor az anya kiment a konyhába, Barni csendben felállt, nyújtózott, és a résnyire nyitott ajtón kisurrant az utcára.
Pont a csengőre ért az iskolához.
Leült a kapuhoz és várt.
A gyerekek odamentek, integettek, néhányan meg akarták simogatni.
Ő nem mozdult. Csak arra nézett, ahonnan a fiúja szokott jönni.
Amikor mindenki bement, Barni ott maradt.
Szinte egész nap ült ott.
A gondnok később mesélte, hogy a kutya még enni sem ment el — csak egyszer ment az ajtóhoz, megszagolta a levegőt, majd visszafeküdt a kerítés mellé.
És amikor lement a nap, végül felállt, megrázta magát, és lassan hazasétált.
Az ajtó résnyire nyitva volt.
Barni bement, felment a lépcsőn, és lefeküdt Artyom ágya mellé.
A fiú kinyitotta a szemét.
— Barni… hol voltál?
A kutya az arcához nyomta az orrát, nagyot sóhajtott, és összegömbölyödött a lábánál.
Amikor az anya este belépett, meglepődött:
Barni koszos volt, fáradt, de nyugodt.
Artyom mosolygott, és halkan mondta:
— Elment iskolába. Megnézni, nem késtem-e el.
Az anya nem tudott mit mondani.
Csak leült melléjük és megsimogatta mindkettőjüket — a fiút és a kutyát.
Attól a naptól kezdve, még amikor Artyom felnőtt is, Barni minden reggel az ajtóhoz ment, mintha emlékezett volna a szokásra.
És ha a fiú elment — már nem iskolába, hanem munkába — Barni megint leült a küszöbre, nézett utána, és csak azután ment be.
Mert a kutya szeretete nem függ sem kortól, sem időbeosztástól, sem távolságtól.
Egyszerűen csak létezik.
