Minden reggel ugyanúgy kezdődött a környéken.
Hideg levegő, harmatos aszfalt és a friss kenyér illata a sarki pékségből.
Dima, a vékony kamasz fiú, zilált iskolatáskával, rohant a kis bolt felé, ahol mindig ugyanazt vette: narancslevet, szívószállal.
A pénztárosnő, Szveta néni, mindig mosolyogva fogadta:
— Jó reggelt, bajnok! Megint a szokásos?
— Aha, — bólintott Dima, aprót rakva a pultra.
Néha hiányzott pár forint.
Pirulva hagyta ott, amije volt, és elsietett.
Szveta néni csak legyintett:
— Fuss, el ne késs!
Hónapok teltek el így.
A narancslé nem volt drága, de Dima számára a reggeli rituálé jelentette a biztonságot a hosszú nap előtt.
Egy nap azonban furcsát vett észre.
A blokk üres volt — se ár, se összeg.
— Nem nyomtatta ki a blokkot? — kérdezte.
— Ugyan, biztos elromlott a gép, — mondta a nő.
Másnap is ugyanaz.
A narancslé mintha ingyenessé vált volna.
Egy este Dima látta, hogy a boltban még ég a villany.
Kíváncsian benézett — és meglátta a szomszédját, Kosztya bácsit. 👴
A férfi éppen azt a narancslevet tartotta a kezében:
— Holnap megint jön. 7:45. Írja jóvá nekem.
— Még mindig fizet érte? — kérdezte Szveta.
— Miért ne, — sóhajtott. — Egykor az én fiam is iskolába ment reggeli nélkül. Akkor senki sem segített. Most legalább én megtehetem.
Másnap Dima lassabban lépett a boltba.
— Ma én fizetek, — mondta halkan, egy bankjegyet letéve.
— Rendben, bajnok, — mosolygott Szveta. — Csak el ne késs.
Este odament Kosztya bácsihoz, aki galambokat etetett a padon.
— Maga fizetett értem, ugye?
— Én. Ne aggódj, nem a köszönetért. Csak néha jó, ha valakinek a napja jól kezdődik.
— Köszönöm, — mondta Dima.
— Nem kellett volna tudnod, — mosolygott az öreg. — Csak légy ember, ha felnősz. Ennyi elég.
A naplementében ültek némán. Minden csendes volt, és a világ hirtelen jónak tűnt.
