Egy kisvárosban élek, ahol mindenki ismeri egymást. A szomszédunk, Tom, mindig is furcsa ember volt: keveset kommunikált, ritkán ment ki az udvarra, de szeretett dicsekedni az „egzotikus gyűjteményével”. Azt állította, hogy otthon tart egy igazi pitont, amely szelíd és teljesen biztonságos.
A feleségemmel nevettünk ezen: hát, ha az ember tart egy kígyót, az az ő dolga. Néha még a mi udvarunkban élő gyerekeknek is megmutatta – hatalmas, fényes, gyűrűkké tekeredett. A gyerekek tágra nyílt szemmel bámulták, a felnőttek pedig udvariasan bólintottak. Tom biztosított minket:
„Jó természetű, hozzám szokott, nem tesz semmi rosszat.”
De egy éjszaka furcsa zizegést hallottam a hátsó udvarban. Először azt hittem, macska. Kimentem a zseblámpával, és megdermedtem. A fűben egy hatalmas kígyó kúszott. Rögtön rájöttem, hogy ez a szomszéd pitonja.
A szívem a torkomban dobogott. A lányom aludt a házban. Rohantam a lapátért, de megálltam: a kígyó nem mutatott agressziót, mintha valamit keresett volna. Óvatosan visszamentem, és felhívtam Tomot:
— A pitonod az udvaromban van.
Túl nyugodtan válaszolt:
— Hadd legyen ott. Hamarosan jövök.
Ez a mondat furcsának tűnt számomra. De vártam. Tíz perc múlva Tom megjelent egy zsákkal. Magabiztosan odament a kígyóhoz, de az nem rontott rá. Éppen ellenkezőleg, elcsúszott a fészer felé, ahol a régi holmikat tároltuk.
Tom elkomorodott. Észrevettem, hogy ideges. Kinyitottuk a pajta ajtaját, és amit láttunk, megfagyasztotta a vérem. A sarokban egy egész fészek volt. Dobozok, rongyok, szalma – minden mozgásban volt. És ott, a káosz közepén, még több kígyó nyüzsgött. Kicsik voltak, de nyilvánvalóan nem háziállatok.
– Ez mit jelent? – suttogtam.
Tom elsápadt.
„Ő… ő nem csak egy háziállat” – mondta. „Ő egy nőstény. Azt hittem, hogy hím nélkül nem tud tojásokat rakni. De tévedtem.”
Hátráltam. A fejemben minden összekeveredett: úgy tűnik, hogy a mi környékünkön nem egy kígyó élt eddig, hanem egy egész család.
„Hány van itt?” – kérdeztem.
„Nem tudom” – válaszolta remegő hangon. „Fokozatosan kelnek ki…”
Pillantást váltottunk, és ebben a pillanatban az egyik kis kígyó felemelte a fejét és sziszegni kezdett. Tom gyorsan megragadta a pitont, bedobta a zsákba, és parancsot adott:
„Senki semmit sem mondhat. Majd én elintézem.
De másnap reggelre a pletyka már az egész udvaron terjedt. A gyerekek látták, ahogy a zsákot cipelte, a szomszédok pedig furcsa éjszakai hangokról beszéltek. Én pedig csak egy dologra tudtam gondolni: ha „elintézi”, akkor hogyan? Kiengedi őket a mezőre? Vagy megint megpróbálja otthon tartani őket?
Pár nap múlva újra zizegést hallottam a kertben. De ezúttal nem egy kígyó volt. Kettő volt. Kicsik, de gyorsak. Fogtam a zseblámpát, és jobban megnéztem. A fűben egy kis tárgy feküdt – egy darab bőr, amit a kígyók vetnek le.
Rájöttem, hogy nőnek. És hogy ez már nem csak a szomszéd furcsasága. Ez fenyegetés.
Tom aztán sokáig mentegetőzött. Azt mondta, hogy „be akarta bizonyítani a világnak, hogy még a kígyók is lehetnek az ember barátai”. De láttam a szemében, hogy már nem tudja kontrollálni a helyzetet.
És a legfélelmetesebb gondolat nem hagyott nyugodni: ha egyszer újra hallok éjszaka zizegést, nem biztos, hogy az a szomszéd pitonja lesz. Lehet, hogy azok lesznek a „gyermekei”, akik új otthont választottak maguknak.
Most, amikor kimegyek a kertembe, és a legkisebb hangot is hallom a fűben, beleborzongok. Mert tudom: egy nap mindannyian rájövünk, hogy a szomszéd „kedvence” hagyott maga után örökséget… és nem csak az ő házában.
