Tom egyedül élt egy csendes lakásban egy kis pékség felett. A hely nem volt fényűző, de az övé volt – kényelmes, ismerős, kiszámítható. Éjszakánként szeretett a kanapén fekve lapozgatni a telefonját, miközben a friss kenyér enyhe illata ringatta álomba, amely alulról szállt fel.
Ezért vette azonnal észre.
Egy este, amikor kinyújtózott a kanapén, a tekintete a mennyezetre esett. És ott, a lámpa lágy fényében meglátta: egy magányos mezítlábas lábnyomot.
Nem folt, nem csíkok. Egy tiszta, poros emberi lábnyom.
A mennyezeten.
Tom elhúzta a szemöldökét, és odahúzta a széket. Megérintette a lábnyomot – valódi volt. Por tapadt az ujjához. De fent nem voltak szomszédok. Fölötte csak a tető volt.
Azt mondta magának, hogy ez semmit sem jelent. Talán csak a képzelete játszott vele, a sok évvel ezelőtti felújítás maradványai. Nyugtalanul feküdt le aludni.
A következő éjszaka még három jelent meg.
Kis, poros lábnyomok, egy vonalban.
A következő éjszaka már hét volt.
A mennyezeten húzódtak, mintha valaki oda-vissza járkált volna – nem, mintha valaki ott lakott volna.
Tom már nem tudta tovább figyelmen kívül hagyni. Felhívta a háztulajdonosát, aki esküdözött, hogy a padlás évek óta lezárt. „Ott nem lehet senki” – állította a háztulajdonos. De Tom tudta, hogy mit látott.
Minden reggel egyre több lett belőlük.
Megpróbálta letörölni őket. De a nyomok újra megjelentek – frissek, tiszták, mintha valaki csak néhány órával ezelőtt sétált volna mezítláb a porban.
Aztán eljött az az éjszaka, amikor nem tudott aludni. Feküdt, és nézett felfelé. Hajnali 2:47-kor meghallotta.
Egy nyikorgás.
Még egy.
Lágy, egyenletes léptek közvetlenül az ágya felett.
A szíve hevesen dobogni kezdett. „Hé?” – suttogta.
A léptek elhallgattak.
Hosszú ideig csend uralkodott a szobában. Aztán, ami lehetetlennek tűnt, a nyomok a mennyezeten szaporodni kezdtek – egymás után, mintha láthatatlan lábak járnának felette éppen abban a pillanatban.
Tom remegve ugrott ki az ágyból. Az éjszaka hátralevő részében alig aludt.
De másnap reggel látott valamit, ami miatt majdnem örökre el akart menni.
A lábnyomok már nem csak a mennyezeten voltak.
Elkezdtek leereszkedni a falakon.
Napról napra egyre lejjebb kúsztak – poros emberi lábnyomok, amelyek a padlóhoz közeledtek. Közeledtek hozzá.
Kétségbeesésében Tom felhívta a nővérét, és könyörgött neki, hogy jöjjön el és nézze meg saját szemével. Este érkezett, szkeptikus hangulatban. De amikor belépett a házba és felnézett, elsápadt az arca.
„Tom… ezek frissek. A por még le sem ült.”
Aznap éjjel vele maradt. Együtt feküdtek álmatlanul, és figyelték. Hajnali 3-kor a nyikorgás visszatért. A léptek lassan, szándékosan visszhangzottak. És akkor meglátták.
Egy mezítlábas lábnyom alakult ki a szemük előtt.
A por elmozdult, összegyűlt és lenyomatot hagyott a mennyezeten. Aztán még egy. És még egy.
A nővére megragadta a kezét. „Tom, már nem keresztben járnak.”
Igaza volt.
A lábnyomok most már nem vízszintesen mozogtak.
Egyenesen lefelé haladtak – egyenesen az ágyához.
És az utolsó dolog, amire Tom emlékezett, mielőtt elvesztette az eszméletét, az egy teljes emberi láb alakja volt, amely a falhoz nyomódott… az ujjak behajlottak, mintha megpróbálna áthaladni rajta.
