Mindig is súlyos allergiám volt. Por, pollen, macskaszőr – bármi. Folyamatosan tüsszentek. Azt hittem, ez csak egy kellemetlenség.
Aznapig, amikor tüsszentettem a metróban.
A velem szemben ülő nő, aki a telefonját böngészte, és egyáltalán nem vett észre, hirtelen felnézett. A tekintete találkozott az enyémmel. És akkor mosolygott. Nem, nem csak mosolygott. Ragyogott.
Amikor kiszálltam a megállómnál, ő is utánam jött. „Hé” – mondta lihegve. „Azt hiszem… azt hiszem, szeretlek.”
Idegesen nevettem, és elmentem. Furcsa. Ijesztő. Valószínűleg véletlen.
De másnap megismétlődött.
Tüsszentettem a boltban. A férfi, aki három sorral előttem állt, hirtelen eldobta a kosarát, odarohant hozzám és megragadta a kezem. „Te vagy a legszebb ember, akit valaha láttam” – suttogta, tágra nyílt szemmel, kétségbeesetten.
A hét végére már nem tudtam ezt figyelmen kívül hagyni. Minden tüsszentésem után valaki – bárki – reménytelenül és őrülten belém szeretett.
A benzinkút pénztárosa. A postás. A közlekedési rendőr.
És nem voltak visszafogottak. Követtek, leveleket írtak nekem, virágokat hagytak az ajtóm előtt. Egy nő órákig énekelt az ablakom alatt, amíg a rendőrség el nem vitte.
A helyzet gyorsan veszélyessé vált.
Tüsszentettem a bankban. A pénztáros átugrott a pulton, hogy megfogja a kezem. Máskor egy dugóban tüsszentettem, és egy férfi a közepén hagyta a mozgó autóját, csak hogy kifejezze hűségét.
Nem mentem ki többé a házból.
De a tüsszentést nem lehet kontrollálni. Egyik este tüsszentettem, miközben tévét néztem. Tíz perccel később csörgött a telefonom, és kaptam egy üzenetet egy ismeretlen számról: „Nem tudom, miért, de nem tudok nem rád gondolni.”
Már nem csak a közelemben élő emberek voltak.
A szerelem tovább terjedt. Az interneten. Az egész városban. Idegenek találtak rám. Az emberek sátrakat állítottak fel a lakásom előtt.
Megpróbáltam maszkot viselni. Visszatartani a tüsszentést. De minden alkalommal, amikor kicsúszott, káosz következett.
A múlt héten háromszor egymás után tüsszentettem. Reggelre több mint 200 szerelmes levél volt a ajtómra ragasztva.
Aztán minden még rosszabb lett.
Egyszer tüsszentettem – csak egyszer – és másnap megjelent az interneten a következő cím: „Szenátor hirtelen lemond, azt állítva, hogy szerelmes lett”.
Akkor rájöttem, hogy ez nem véletlen. Nem csak egy egyszerű egybeesés volt. A tüsszentéseim nem csak szerelmet váltottak ki. Átalakították az emberek életét.
Most már félelemmel tekintek a tavaszra. Egy tüsszentés lázadást okozhat. Egy allergiás roham felboríthatja a világ rendjét.
Nem nyitom ki az ablakokat. Nem megyek ki az utcára. Biztonság kedvéért zsebkendővel bedugva az orromat alszom.
Mert ha még egyszer tüsszentek, nem tudom, kit fogok legközelebb tönkretenni.
Tegnap éjjel arra ébredtem, hogy valaki áll a nappalimban.
Üveges szemek. Túl széles mosoly.
„Vártam, hogy újra tüsszenthess” – suttogta.
