Klara minden reggel 8:05-kor szállt fel a vonatra, mióta új munkát kezdett. A rutin unalmas és kiszámítható volt: ugyanaz a túlzsúfolt kocsiban, ugyanaz a telefonlapozás, ugyanazok a homályos képek a fáradt utasokról.
Egészen egy keddi reggelig.
Leült egy üres helyre egy idős férfi mellé, aki egy kicsi, kopott jegyzetfüzetet lapozgatott. Semmi szokatlan – amíg Klara tekintete le nem csúszott, és meg nem akadt a kézíráson.
A szíve összeszorult.
Ez az ő kézírása volt.
Nem csak hasonló. Azonos.
A férfi a gyermekkori naplóját olvasta – azt, amelyet egy cipősdobozban rejtett el az ágya alatt, mielőtt sok évvel ezelőtt a szemétbe dobta.
Klara közelebb hajolt, a torka kiszáradt. A lapon olyan szavakat látott, amelyeket emlékezett, hogy nyolc évesen írt görbe betűkkel: „Ma sírtam, mert anya elfelejtett elhozni az iskolából.”
Kezdei remegtek. „Honnan szerezte ezt?” – suttogta.
A férfi nem emelte fel a tekintetét. „Szép történet” – mondta nyugodtan, és lapozott tovább.
„Ez az enyém” – motyogta Klara. „Ez személyes.”
A férfi lassan felemelte a tekintetét, szeme éles és furcsa módon ismerős volt. „Személyes? Te adtad nekem.”
Klara gyomra felkavarodott. „Nem, nem adtam! Sok évvel ezelőtt kidobtam ezt a naplót!”
A férfi halványan elmosolyodott. „Tudom. Így találtam meg.”
Anélkül, hogy egy szót is hagyott volna neki szólni, lapozott az utolsó oldalra. Klara fülében zúgni kezdett a pulzusa.
Az utolsó bejegyzés nem a gyerekkorából származott. A mai napra volt keltezett.
És a saját kézírása így szólt:
„A reggeli vonaton egy férfi mellett ültem, aki mindent tudott rólam.”
Klara a sokktól pislogott, légzése felületessé vált. Felnézett – de a férfi nem volt ott.
A hely mellette üres volt.
A napló nyitva feküdt a térdén.
