Marina soha nem tartotta magát kíváncsi embernek. Élete nyugodtan telt: irodai munka, ritka találkozások a barátaival, esti telefonok az anyjától. Nagymamája halála után egy régi házban lévő lakást örökölt, és most itt töltötte minden idejét.
A régi ház a maga életét élte. Éjszakánként a csövek zúgtak, a padlódeszkák nyikorgottak, a szomszédos lakásokból köhögés és tévéhangok hallatszottak. De volt egy furcsa hang, amely Marina-t folyamatosan zavarta. Valahányszor mezítláb átment a fürdőszobán, és rálépett egy csempe a fal mellett, valami csengett a lába alatt. Fémes, tompa, rövid hang.
Először nem törődött vele: régi ház, ki tudja, mi lehet az. De fokozatosan ez egy rögeszmés gondolat lett. Szándékosan újra és újra rálépett erre a csempeelemre, és hallgatta a csengést. És minél többet hallgatta, annál erősebben érezte, hogy ez valami több, mint egyszerű véletlen.
Egy éjszaka Marina szomjúságtól ébredt. Fogott egy pohár vizet, végigment a folyosón, és újra hallotta ezt a hangot. A csendben különösen tisztán hallatszott, mintha valaki egy kanállal fémre ütött volna közvetlenül a lába alatt. A szíve hevesen dobogni kezdett, és egy gondolat villant át az agyán: mi van, ha ott valami el van rejtve?
Reggel elővette a kést, a csavarhúzót, és habozva elkezdte emelgetni a csempét. Az váratlanul könnyen megadta magát, mintha valaki előre meglazította volna a ragasztót. A csempe alatt egy kis üreg volt. Marina óvatosan benyúlt, és előhúzott egy olajos ruhába csomagolt tekercset.
Benne egy régi, kopott, de még mindig csillogó érem és egy négyszer összehajtott levél volt. A papír megsárgult, de a tinta megmaradt.
Marina kibontotta a levelet, és elolvasta.
„Ha ezt olvasod, akkor nem sikerült visszatérnem. De tudd, hogy mindig szerettelek. Ez a lakás nemcsak a falakat őrzi, hanem a sorsomat is…”
A levél egy Anna nevű nőnek volt címezve. Marina megdermedt. Annát hívták a nagymamáját.
A levél írója egy bizonyos Viktor volt. Arról írt, hogy behívták a frontra, és megígérte, hogy visszatér. Ha a sors erősebbnek bizonyulna, akkor ez a levél emlékeztette volna Annát az érzéseire. A medált a csempe alá rejtette, „hogy az emléke vele maradjon”.
Marina többször elolvasta a levelet, nem hitt a szemének. Nagymamája egész életét egy másik férfival élte le – nagyapjával, aki szigorú, de jószívű ember volt. A családban soha nem hangzott el Viktor neve. Soha! Nagymamája mesélt fiatalkoráról, a nehéz háború utáni évekről, de ez az ember mintha nem is létezett volna.
Marina a hideg padlón ült, és érezte, ahogy a megszokott világa összeomlik. Éles fájdalom gyötörte a mellkasát, mert a levél egy szörnyű titkot fedett fel: a nagymamája egy másik férfit szeretett, várta, hogy visszatérjen a háborúból… de ő soha nem tért vissza.
Becsukta a szemét, és elképzelte a fiatal Annát – gyönyörű, reményteljes, aki elolvassa ezt a levelet, és megérti, hogy szerelme meghalt. Milyen lehetett neki azután egész életében egy másik ember mellett élni, hallgatni és titkot őrizni a szívében?
De a levél ezzel nem ért véget. Az utolsó sorok Marina szívét megfagyasztották:
„Mindenképpen visszatérek. Várj rám otthon. Még ha évek is telnek el.”
Ezek a szavak mintha visszhangoztak volna a lakás falai között. Marina érezte, ahogy hideg fut végig a bőrén. És éppen ebben a pillanatban hallotta, hogy a lakás mélyéről nyikorgott az ajtó.
Tudta, hogy egyedül volt otthon.
Először azt hitte, hogy a szél az. De az ablak zárva volt. Aztán azt gondolta, hogy a szomszédok. De a hang egyértelműen a lakásából jött. A nyikorgás megismétlődött, lassú, húzódó, mint a léptek a régi padlón.
Marina megszorította a levelet a kezében, a medál csengett a csempén. A csend nyomasztó volt, és minden lélegzete hangosabbnak tűnt. Belül ősi félelem keltett.
Nem merte kilépni a fürdőszobából. Mozdulatlanul ült, és minden hangra figyelt. A szíve hangosan dobogott, és úgy tűnt, mindjárt kiugrik a helyéről.
Lehet, hogy Viktor valóban visszatért?
Vagy csak a képzelete játszik vele?
De valahol a lakás mélyén halvány férfi suttogás hallatszott.
