Anna mindig is imádta a régiségeket. Lakása egy kis múzeumra emlékeztetett: porcelán szobrocskák, faliórák, kifakult metszetek és antik könyvek. Hitt abban, hogy a régi tárgyakban különleges energia rejlik, az emberek emléke, akik egykor használták őket. Éppen ezért, amikor a bolhapiacon megpillantott egy masszív tükröt sötétedő aranyozott keretben, úgy érezte, hogy az „hívja” őt.
Az eladó, egy ősz hajú, hunyorító szemű férfi, mintha csak rá várt volna.
„Vegye meg” – mondta rekedt hangon. – De tudnia kell: ez a tükör többet mutat, mint kellene.
Anna elmosolyodott, úgy döntött, hogy ez csak egy trükk, hogy drágábban adja el a tárgyat.
A tükör nehéz volt. Otthon Anna nedves ronggyal megtisztította, és az üveg olyan fényesen ragyogott, hogy a szoba mintha új fényben ragyogott volna. Megigazította a haját a tükör előtt, és hirtelen furcsaságot vett észre: a tükörkép kissé késlekedett. Egy pillanatig a tükörben látható szemei nem mozogtak szinkronban a sajátjaival. A fáradtságnak tulajdonította, és nem tulajdonított neki jelentőséget.
Másnap újra odament a tükörhöz – és megdermedt. A tükörképben a szemei körül ráncok jelentek meg. A valódi arca a fürdőszoba tükrében sima maradt, de az antik tükörben öregebbnek látta magát.
A változások napról napra egyre szembetűnőbbek lettek. Ráncok jelentek meg a homlokán, az arccsontja megereszkedett, a haja őszülni kezdett. Anna idegesen tapogatta az arcát, de a bőre fiatal maradt. Csak a tükörképe öregedett tovább.
Egy hét múlva a tükör még nagyobb őrületet mutatott: a tükörkép szeme megváltozott. Sötétek lettek, idegenek, mintha nem ő nézett volna beléjük, hanem valaki más. Amikor Anna rémülten hátralépett, a tükörkép hirtelen… elmosolyodott. Pedig ő maga mozdulatlanul állt.
Éjjel furcsa hang ébresztette fel. Úgy tűnt, mintha valaki suttogna a szobában. Felugrott, és látta, hogy a lepedő, amellyel letakarta a tükröt, a földre esett. A tükör belsejében homályos alakok remegtek. Hangok hívták a nevén, és megígérték, hogy „megmutatják az igazságot”.
Nem bírta ki, és közelebb ment. Ezúttal a tükör nem a szobát mutatta, hanem egy képet a jövőből. Ugyanabban a házban állt, csak a falak lepattogzottak, a padló repedezett volt. Anna a tükörképben öreg, görnyedt, teljesen magányos volt. Csak a tükör állt mellette, mint egyetlen társa a jövőbeni életében.
Attól a naptól kezdve Anna észrevette, hogy a saját szokásai megváltoznak. Egyre gyakrabban ült a tükör előtt, mintha nem tudna elszakadni tőle. Néha azon kapta magát, hogy a tükörképével beszélget. A belső hang azt mondta, hogy jobban ismeri a sorsát, mint ő maga.
Egy este a tükör valami szörnyűséget mutatott: a tükörképe kinyújtotta felé a kezét. Az öregasszony csontos, ráncos keze néhány másodpercre kilépett a tükörből. Anna felkiáltott és elmenekült a szobából. De amikor reggel visszatért, a tükör ismét nyugodtan lógott a falon, mintha mi sem történt volna.
A legszörnyűbb dolog egy hónap múlva történt. Anna észrevette, hogy a saját arca a valóságban is megváltozott: a szeme sarkában megjelentek az első ráncok, a haja pedig mintha elszürkült volna. Kimerültnek, fáradtnak érezte magát, mintha hosszú betegség után lenne. A tükör elvette a fiatalságát, és átadta egy másik alaknak – annak, aki a túloldalon élt.
Most Anna fél még a tükörhez is hozzáérni. De bárhová is megy, úgy érzi, hogy a kirakatokban és az üvegajtókban nem a saját tükörképét látja, hanem egy idegen arcot. Ráncokkal és idegen szemekkel.
A tükör még mindig a hálószobájában áll. Néha hallja, hogy valaki kopog belülről. És a legrosszabb az, hogy Anna nem biztos benne, hogy egy napon nem cserél helyet azzal, aki a tükör másik oldalán él.
