Három éven át David minden nap 6:15-kor szállt fel a buszra, hogy hazamenjen a munkából. Esőben, napsütésben, hétköznapokon, a rutinja soha nem változott. Mindig 6:05-kor indult el az irodából, ugyanazon a gyalogos átkelőhelyen állt meg, 6:14-kor felszállt a buszra, és ugyanazon az ablak melletti ülésen helyezkedett el.
Ez megnyugtató volt. Előre látható. Biztonságos.
Egészen egy esős keddig.
Aznap este egy ügyfélhívás elhúzódott. Mire David felkapta a kabátját és kirohant az irodából, már késésben volt. Cipője csobbant a pocsolyákban, miközben száguldott az utcán, a szíve hevesen dobogott, az esernyője pedig félig eltört a szélben.
Épp időben fordult be a sarkon, hogy lássa – a 6:15-ös busz elindul. A hátsó lámpái vörösen ragyogtak az esőben, mielőtt eltűntek a forgalomban.
David megállt, zihálva. Halkan káromkodott, a frusztrációja egyre nőtt. A busz lekésése nem volt katasztrófa, de úgy érezte, mintha megrepedt volna a gondosan kidolgozott rutinja. A következő busz csak húsz perc múlva jött.
Átázva és irritáltan besurrant egy kis kávézóba, amelyet eddig még soha nem vett észre. Az ablakok halványan ragyogtak a szürke estében, és a levegő friss kenyér és kávébab illatát árasztotta. Rendelt egy italt, leült az ablak mellé, és elővette a telefonját, hogy elüsse az időt.
Öt perc múlva a telefonja megrezzent egy friss hírrel.
„A 6:15-ös busz halálos balesetet szenvedett a Main Streeten.”
A cím elmosódott. A pulzusa a fülében dübörgött, amikor rákattintott. A fotók homályosak, kaotikusak voltak – villogó fények, összetört fém, hordágyon elszállított utasok.
Az ő busza volt. Az ő útvonalán. Az ő helye, most összetörve a roncsok között.
Davidnek elakadt a lélegzete. Letette a kávéját, kezei annyira remegtek, hogy a csésze a csészealjhoz ütődött. Az emberek körülötte nyugodtan beszélgettek, nem vettek észre semmit. De David számára a világ megváltozott.
Napokig újra és újra lejátszotta a történteket. A cipőjének hangját, ahogy futás közben a járdára csapódott. A busz elindulásának pillanatát. Az arcára csöpögő esőt. Ott kellett volna lennie.
De nem volt ott.
És lassan ez a gondolat a félelemből valami mássá változott – hála lett belőle.
A baleset választóvonal lett az életében. Előtte sodródott, elveszett a monotonitásban. Utána minden nap úgy érezte, mintha kölcsönkapott idő lenne. Nem hárította el többé a barátai hívásait. Megtervezte azt az utazást, amit évek óta halogatott. Egyik este még az anyját is felhívta, csak hogy elmondja neki: „Szeretlek”.
Néhány héttel később David visszatért abba a kávézóba, ahol minden történt. A pultos felismerte. „Megint itt vagy?” – kérdezte mosolyogva.
David lenézett a kezében tartott gőzölgő csészére, majd kinézett az utcára, ahol régen a 6:15-ös busz járt. Halkan bólintott.
„Igen” – mondta. „Azt hiszem, ez az új megállóm.”
Mert néha a busz, amit lekésel, nem csak egy busz. Néha az a pillanat, ami megmenti az életed.
