Mark imádta a bolhapiacokat. Míg a legtöbb ember bútorokat vagy régiségeket keresett, ő elfeledett fényképezőgépeket vadászott. Imádta a súlyukat, a történeteket, amelyeket hordoztak, és néha – ha szerencséje volt – talált egyet, amelyben még benne volt a film.
Egy szombaton egy poros asztalon megpillantott egy régi, fekete 35 mm-es fényképezőgépet. Karcos volt, a bőr borítása lepattogzott, de amikor kinyitotta a hátulját, a szíve megdobbant. Még mindig benne volt egy tekercs film.
Öt dollárért megvette.
Aznap este Mark gondosan előhívta a negatívokat a kis otthoni sötétkamrájában. Először a képek átlagosnak tűntek: homályos felvételek egy parkból, egy piknikről, egy autó mellett pózoló férfiról. Olyan pillanatfelvételek, amilyeneket bárki készíthetett évtizedekkel ezelőtt.
De a tekercs felénél a képek megváltoztak.
Az egyiken egy nő látható a nappaliban, meglepett arccal, mintha nem számított volna rá, hogy lefotózzák. Egy másik képen ugyanaz a nő volt látható – ezúttal feszült arckifejezéssel, tekintete valamira rögzülve a kép szélén kívül.
Mark homlokát ráncolta, és közelebb hajolt a vörös fény alatt. A háttérben, alig láthatóan, egy árnyék volt a függöny közelében.
Az utolsó fotók még rosszabbak voltak.
A nő zaklatottnak tűnt, testtartása merev volt, arckifejezése félelemmel teli. Az egyik képen a kamera túlságosan közel volt az arcához, és élesen megörökítette a nő pánikját. A kép sarkában Mark láthatta a fotós árnyékát, ahogy a falon nyúlik.
Mark hátralépett, gyomra összeszorult. Nosztalgiára számított, nem pedig valami sötét dolog bizonyítékára.
Hívta a rendőrséget, akik komolyan vették a fényképeket. Megkérdezték, hol vette a fényképezőgépet, kikérdezték az eladót, és megkezdték a nyomozást.
Hetekkel később egy rendőr felhívta Markot. Hangjuk komor volt.
A fényképeken látható nőt azonosították. Több mint negyven éve tűnt el. Az ügyét soha nem oldották meg.
A régi fényképezőgépben elfelejtett fotók voltak az egyetlen bizonyíték arra, hogy valaha is látták.
Mark soha többé nem tért vissza arra a bolhapiacra. És az azt követő hónapokban, valahányszor kézbe vette a saját fényképezőgépét, nem tudta elhessegetni azt az érzést, hogy valaki – vagy valami – a lencse mögött áll, és figyeli őt.
