Emma felnőve mindig tudta, hogy egy dologban nem szabad hibáznia: soha ne nyúljon anyja komódjának alsó fiókjához. Anyja, Margaret, melegszívű és kedves volt, de ebben a kérdésben szigorú.
„Vannak dolgok, amelyek magánügyek” – mondta mosolyogva, de a szeme nem mosolygott.
Évekig Emma engedelmeskedett. Tizenévesként is csak arra volt kíváncsi, mi lehet benne. Levelek? Pénz? Valami kínos? De anyja hangszíne miatt megígérte, hogy nem fog belenézni.
Amikor Margaret évekkel később elhunyt, Emma a gyermekkori otthonában állt, és az emlékeket és a holmikat rendezgette. A fiók még mindig ott volt, érintetlenül, szorosan zárva.
Órákig vitatkozott magában. Végül megtalálta a kis réz kulcsot, amit egy képkeret hátuljára ragasztottak. Keze remegett, amikor behelyezte.
A fiók lágy kattanással nyílt ki.
Benne, szalaggal szépen összekötve, tucatnyi levél és fénykép volt. Emma óvatosan kibontott egyet – és megdermedt.
Nem az apjától származtak.
Szerelmes levelek voltak egy férfitól, akit Emma soha nem ismert. A fényképeken anyja olyan mosollyal volt látható, amit Emma még soha nem látott, ragyogó és gondtalan, kéz a kézben piknikeztek, vagy a tengerparton álltak.
Emma lélegzete elakadt, amikor elolvasta az első aláírást: „Szeretettel, James.”
A szíve összeszorult. Ki volt James?
Órákig tartó olvasás után kiderült az igazság. Mielőtt Emma apjához ment feleségül, anyja James-szel volt jegyes. De James hirtelen meghalt egy balesetben – és Margaret, összetört szívvel, soha többé nem beszélt róla.
A fiók nem szégyenből volt titkos. Az elvesztett szerelem szentélye volt – és az életé, amelyet úgy döntött, hogy nem terheli rá a családjára.
Emma könnyes szemmel óvatosan becsukta a fiókot. Először látta anyját nem csak „anyaként”, hanem egy nőként, aki mélyen szeretett, mélyen vesztett, és mégis tovább élt.
Aznap este Emma a leveleket egy új dobozba tette, nem azért, hogy elrejtse őket, hanem hogy anyja története tovább éljen.
