Jenna közel egy évig élt ugyanazon nő szomszédságában, anélkül, hogy többet cserélt volna vele, mint egy udvarias biccentés. Mrs. Callahan idős, csendes és zárkózott volt. Függönyei mindig behúzva voltak, lámpái halványan világítottak, kertje pedig elvadult, tele gyomokkal.
A szomszédok suttogtak róla – hogy furcsa, barátságtalan, sőt keserű. Jenna csak azt gondolta, hogy magányos.
De aztán egy este Jenna egy összehajtott papírdarabot talált az ajtaja alatt. A kézírás remegő, szinte kétségbeesett volt.
A következő volt ráírva: „Kérem, nézze meg a padlásomat. Ne mondja el senkinek. –C”
Jenna szíve megdobbant. Abszurd volt. Miért ő? Miért a padlás?
Órákig fontolgatta, hogy figyelmen kívül hagyja. De a kíváncsiság – és valami, ami a bűntudathoz hasonlított – a szomszéd házhoz vonzotta. Mrs. Callahan nem nyitott ajtót, de a hátsó ajtó nem volt bezárva.
A házban por és régi fa szaga volt. A bútorok lepedő alatt álltak. A családi fotók ferde módon lógtak a falakon, a legtöbbjük túlságosan elhalványult ahhoz, hogy felismerhető legyen.
Jenna felmászott a keskeny lépcsőn a padlásra. A levegő egyre nehezebbé, melegebbé vált. A tetején meghúzta a zsinórt, amely az egyetlen lógó villanykörtét vezette.
És megdermedt.
A padlás tele volt levelekkel és naplókkel – több ezerrel, gondosan egymásra rakva és címkézve. A túlsó falon tucatnyi fénykép lógott, rendezett sorokban. Nem családi portrék voltak. A szomszédok képei voltak. Az utca lakóinak. Magának Jennának, ahogy sétáltatja a kutyáját, bevásárol, a tornácon ül.
Elakadt a lélegzete.
De aztán valami mást is észrevett. Minden fénykép alá jegyzeteket firkáltak – nem gonoszakat, hanem figyelmeseket. „Gyakran visel ugyanazt a kék sálat.” „Segít a feleségének cipelni a táskákat.” „A kisfiú mindig nevet, amikor labdával játszik.”
Ez nem megszállottság volt. Hanem vágyakozás.
Mögötte bot kopogott. Jenna megfordult. Mrs. Callahan állt az ajtóban, törékeny, de határozottan.
„Sajnálom” – suttogta az idős asszony. „Nem akartam senkit sem megijeszteni. Csak… nem akartam elfelejteni, milyen érzés az élet részese lenni.”
Jenna torkát szorította a fájdalom. Rosszindulatot, talán őrültséget várt. Ehelyett a nő arcának minden ráncába vésett magányt látott.
Aznap este Jenna nem ment el. Teát főzött, leült Mrs. Callahan mellé, és hallgatta a történeteit. Évek óta először a nő nem volt láthatatlan.
Másnap reggel Jenna valami újat vett észre. Mrs. Callahan függönyei nyitva voltak.
És először mosolygott a külvilágra.
