Tommy 10 éves volt, és mindenki „a nyomozó kölyöknek” ismerte. Mindenhová magával vitt egy kis jegyzetfüzetet, nagyapja régi sapkáját viselte, és mindig túl sok kérdést tett fel. Barátai csúfolták. Még a felnőttek is udvariasan mosolyogtak, amikor azt állította, hogy „bármilyen ügyet meg tud oldani”.
De aztán történt valami, ami lehetőséget adott Tommy-nak.
Mrs. Henderson szeretett kutyája, Max, eltűnt. Az egyik nap még az udvarban volt, másnapra pedig eltűnt. Szórólapokat ragasztottak ki, a szomszédok átkutatták az erdőt, és mindenkinek megvolt a maga elmélete. Egyesek a prérifarkasokra gyanakodtak. Mások tolvajokról suttogtak.
Tommy figyelmesen hallgatott. És ahelyett, hogy mindenki máshoz hasonlóan az erdőben kutatott volna, közelebbről kezdett vizsgálódni.
Ekkor vette észre őket – halvány, sáros mancsnyomokat, amelyek a Hendersonék kapujától vezettek el. De a nyomok nem az erdőbe vezettek. Éppen ellenkező irányba mentek, át a pázsiton, a környék legrégebbi utcája felé.
Tommy lehajolt, felvázolta a nyomokat a jegyzetfüzetébe, és követte őket. A nyomok az öreg Mr. Carter kerítése közelében tűntek el.
„Mr. Carter?” suttogta Tommy magában. Az öregember csendes remete volt, aki többnyire magának való volt. Senki sem gondolt arra, hogy Maxról kérdezze.
Tommy körülnézett. Carter hátsó udvarának kapuja zárva volt. De a közeli füvön Tommy valami aprót vett észre – egy kopott darab vörös szövetet. Max pórázának színe vörös volt.
Tommy pulzusa felgyorsult. Lázasan jegyzeteket írt.
Aznap este, zseblámpával felfegyverkezve, Tommy közelebb osont. Carter garázsa mellett letérdelt, arcát az ajtó repedéséhez nyomta – és megdermedt.
Odabent egy farok csóválódott. Max.
Másnap reggel Tommy bemutatta a bizonyítékait – a mancsnyomokat, a szövetdarabot, a jegyzetfüzetében lévő vázlatokat. A felnőttek eleinte gúnyolódtak. De amikor a rendőrség ellenőrizte, ott volt Max, sértetlenül, de bezárva a garázsban.
Kiderült az igazság: Mr. Carter nem kegyetlenségből lopta el a kutyát. Saját kutyája évekkel korábban meghalt, és a magány megtörte. Amikor meglátta Maxot, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy egy kis időre úgy tegyen, mintha még mindig lenne társa.
Amikor Mrs. Henderson könnyekkel az arcán szorosan magához ölelte Maxet, Tommyt is megölelte. „Te már nem csak detektívet játszol” – suttogta.
És hirtelen senki sem nevetett Tommynak a füzetén vagy a nagyítóján a környéken. Megoldotta azt a rejtélyt, amit a felnőttek nem tudtak.
Tommy először érezte pontosan azt, amit mindig is hitt: ő nem csak egy gyerek volt, aki játszott. Ő volt a detektív.
