Sophie és Mia gyerekkoruk óta elválaszthatatlanok voltak. Mindent együtt csináltak — pizsamapartikat, családi nyaralásokat, sőt, még ugyanabba a kollégiumba is költöztek. Évekkel később, amikor Mia megvette első házát, ragaszkodott ahhoz, hogy Sophie annyi időt töltsön ott, amennyit csak akar.
Csak egy szabály volt.
„Ne menj fel a padlásra!”
Sophie eleinte nevetve elhessegette. „Mi van, szellemek vannak ott?”
Mia feszült mosollyal válaszolt. „Csak… ígérd meg!”
Sophie megígérte. De az ígéretek könnyen megdőlnek, ha a kíváncsiság felülkerekedik.
Minden alkalommal, amikor Sophie ott aludt, észrevette. Hogy Mia idegesen felpillantott, amikor a mennyezet megreccsent. Hogy mindig zárva tartotta a padlás ajtaját, még nappal is. Egyszer Sophie még azt is látta, hogy hajnali 3-kor, sápadtan és remegve mászott le a létrán.
Amikor Sophie rákérdezett, Mia csak annyit motyogott: „Nem akarod tudni.”
Ez a válasz csak még jobban felkeltette Sophie kíváncsiságát.
Egy esős délután, míg Mia elment ügyeket intézni, Sophie valami furcsát vett észre. A padlás kulcsát, amelyet általában elrejtettek, a konyha pultján hagyták. Mintha csak rá várt volna.
A szíve hevesen dobogott, miközben felmászott a keskeny létrán. A levegő dohos volt, vastag porral teli. Felkapcsolta a villanyt – és megdermedt.
A padlás nem volt tele dobozokkal vagy régi bútorokkal. Egy szentély volt.
Több tucat fénykép borította a falakat, mind Sophie-ról. Gyerekkori képek, iskolai pillanatképek, sőt olyanok is, amelyekről nem emlékezett, hogy valaki lefényképezte volna. Szépen felragasztva, gondosan elrendezve. Alattuk levelek halmai hevertek – mind Mia kézírásával, soha nem postázva.
Középen, egy kis faasztalon feküdt Sophie régi mackója. Az, amelyet hét éves korában elvesztett.
Elakadt a lélegzete. „Mia…” suttogta.
Az előszoba ajtajának becsapódása visszhangzott odalent. Léptek recsegtek a lépcsőn.
Mia hangja remegett. „Sophie? Nem lett volna szabad ezt látnod.”
Sophie megfordult, és legjobb barátnője állt a padlás ajtajában, könnyekkel teli szemmel.
„Nem akartalak megijeszteni” – mondta Mia, hangja elcsuklott. „Csak… nem tudtam elengedni. Te mindig is a legfontosabb ember voltál számomra. Soha nem akartalak elveszíteni.”
Hosszú, nehéz csendben Sophie csak bámult, félelem és szívfájdalom között vergődve.
Nem volt gonosz. Nem volt rosszindulatú. Csak a szerelem – a túlzott szerelem – szülte megszállottság volt.
És ahogy aznap leereszkedett a padlás lépcsőjén, Sophie rájött: néha azok az emberek, akikben a legjobban bízol, rejtegetik a legmélyebb titkokat.
