Az utcánkban mindenki ismerte Bellát, a kis szürke cirmos macskámat. Olyan macska volt, aki bejárta a szomszédok udvarát, felmászott az autók tetejére, és mindenkit elvarázsolt egy tányér tejjel. De egy nap eltűnt. Nincs mancsnyom, nincs nyávogás, semmi nyoma. Szórólapokat ragasztottam ki a környéken, minden este végigjártam a tömböket, hívtam a nevét, és még a kedvenc takaróját is a tornácon hagytam. Hétről hétre telt, és kezdtem elveszíteni a reményt.
Aztán, ugyanolyan hirtelen, ahogy eltűnt, Bella hajnalban megjelent a küszöbömön – soványabb volt, de a szeme furcsa fényt árasztott. Nem csak visszatért. Más volt.
Először alig volt észrevehető. Nem fogadta el a szokásos ételét, inkább a főtt hús maradékát kedvelte, amit korábban soha nem evett. Órákig ült az ablaknál, és a szomszédságunk mögötti erdőre bámult. És a legfurcsább az volt, hogy egy kis bőr erszény volt lazán a nyakába kötve. Valaki oda tette.
A kezem remegett, amikor kikötöttem. Belül egy összehajtott papírlap volt, az időtől megsárgult, angolul nem írt kézírással tele. A betűk réginek, furcsának, szinte ősiaknak tűntek. Mellette egy kis, hideg és furcsa módon nehéz réz kulcs volt.
Azt hittem, ez csak valami tréfa, talán valamelyik utcagyerek műve. De Bella nem hagyta békén azt a táskát. Őrködött felette, és bárki, aki túl közel merészkedett hozzá, megkapta a magáét, mintha az övé lenne, amit meg kell védenie.
A kíváncsiság elhatalmasodott rajtam. Körbekérdeztem, megmutattam a cetlit a szomszédoknak, még az internetre is feltettem, de senki sem tudta azonosítani a nyelvet. Aztán egy idős férfi a helyi könyvtárban megnézte, és elsápadt. Suttogva mondta, hogy ez hasonlít egy dialektusra, amelyet évszázadokkal ezelőtt a régió telepesei használtak – valami, ami rejtett tanyákhoz és elásott relikviákhoz kapcsolódik.
Aznap este Bella újra kiosont, én pedig követtem. Egyenesen az erdőbe vezetett, kísérteties pontossággal haladva, mintha pontosan tudta volna, hová kell menni. Elértük a kiszáradt patakmeder szélén álló öreg tölgyfát, és ő a földet kapargálta. A szívem hevesen dobogott, miközben puszta kézzel ástam a földbe. Alatta hideg fémet éreztem.
Egy kicsi, rozsdás láda volt, amelynek zárja pontosan olyan volt, mint Bella táskájában lévő kulcs. Elállt a lélegzetem, amikor a zár kinyílt. Belül régi, az időtől megrepedezett levelek, szalaggal lekötött, lezárt borítékok és egy maroknyi, számomra ismeretlen érme volt. Valakinek a rejtett öröksége volt, amelyet generációk óta nem nyúltak hozzá.
Bella hozzám dörgölőzött és nyávogott, mintha elégedett lenne. Akkor rájöttem, hogy nem csak visszajött, hanem őt választották ki, hogy hazahozza ezt a titkot.
Még mindig megvan a láda, és bár nem értem teljesen a levelekben írt szavakat, tudom, hogy rég elhunyt emberek történeteit hordozzák. És minden alkalommal, amikor Bella mellém bújik, elgondolkodom, hogy vajon hova ment azokban a hetekben, és ki vagy mi bízta rá a titok átadását.
